Őrületbe kergetsz [Yoonmin - BTS] (futó projekt)

A védelmező (10.fejezet)

     A ténytől, hogy a féltékenység, akár csupán mint gondolat is eszembe jutott a szituáció megmagyarázására, megint „testen kívüli" állapotig aggódtam magam - már ha van ilyen kifejezés egyáltalán. Csak annak sikerült visszazökkentenie újra a valóságba, hogy Jimin nem, hogy nem kezdett megnyugodni, de ha lehet még az eddiginél is keservesebben és hangosabban zokogott. És ez már-már kezdett ijesztő méreteket ölteni. A szívem ekkorra már majd' kiszakadt a helyéről, úgy sajnáltam Őt. Egyszerűen nem bírom, ha sír. Valahogy... kevés ettől fájdalmasabbat tudok elképzelni, mint azt, hogy Ő valami miatt ennyire keservesen zokogjon.
Úgy döntöttem, hogy egy pillanatig még hanyagolom az önmagam ostorozását azzal kapcsolatban, hogy itt van a karjaimban és még így is képtelen vagyok megvigasztalni, mert képtelen vagyok a saját problémáimat legalább egy kis ideig magam mögött hagyni és csak Vele foglalkozni. De hát ilyen ez az rohadt, égetnivaló szorongás... mindenesetre igyekeztem valahogy menteni a menthetőt és a saját agyamat legalább egy kicsit bekussoltatni végre. De nem a saját, önös érdekemből. Van itt valaki más, akinek most rohadt nagy szüksége lenne rám.

     - Ssss – próbáltam csitítgatni, ahogy szorosabbra húztam a karjaimat körülötte és most már abbahagyták ujjaim a hátán való járkálást, mert látszólag semmit sem segített (de ebben lehet az is benne volt, hogy én nem tudtam eddig eléggé Rá koncentrálni a folyamatosan zakatoló gondolataim miatt...).
De nem. Jimin egyre csak szipogott és sírt, kezeibe temetve az arcát, azt pedig az én kulcscsontomba. Tipikus Ő. Az arca elé rakja a kezét, hogy egyrészt véletlen se lássam (mert elmondása szerint borzalmasan csúnya, amikor sír) és Őt ismerve mindemellett még azért is, hogy nehogy összekönnyezze a felsőmet, ezzel nekem „gondot okozva".
Túl jól ismerem már, mit miért csinál.

     Túl jól ismerem Őt is és magamat is.
Mert nekem is ez járna a fejemben.

     - Jimin... - mondtam ki halkan a nevét, ahogy most már kicsit lazítottam az ölelésen, végül elengedtem és a vállait ragadtam meg. Nagyon finoman megfogtam azokat és próbáltam megtudni, hogy el tudom-e annyira tolni magamtól, hogy arcára tudjak nézni (vagyis a kezeire, arca előtt). Ugyan olyan volt, mint egy erőtlen kőszobor, nem ellenkezett, de éreztem, hogy baromira nem szeretné ezt – így nem erőltettem a dolgot. Elengedtem vállait és hagytam, hogy a vállgödrömbe fúrva az arcát maradjon, amíg csak szeretne. Szerintem a legnagyobb baromság, amit egy síró emberrel tenni lehet az az, hogy erőlteted, hogy rád nézzen, amikor nem akar. Legalábbis én ezt gyűlölöm (nem mintha annyit sírnék más emberek előtt).
Szóval Vele miért tenném meg.

     Egyik kezemmel eleresztettem hátát, majd a zsemembe túrtam zsebkendőért. Hát persze, hogy ilyenkor nincs nálam egy sem. Körbetekintettem a szobán, majd legnagyobb szerencsémre a kanapé melletti kisasztalon a zsugor vizek mellett volt egy dobozzal.
Szuper.
A karomat kinyújtva pont elértem addig, így kiszedtem néhány darabot, majd visszafordulva Hozzá elkezdtem letörölgetni arca azon részeit, amit elértem a tenyere takarásán kívülről.
Ez mintha kicsit kizökkentette volna, egy pillanatra alább is hagyott sírása és óvatosan szétnyitotta ujjait. Láttam, ahogy kitekint közülük. De ezt is olyan óvatosan tette, hogy továbbra se lássak Belőle semmit, csak épphogy a könnyektől csillogó szemeit.

     Nyilván elkapta a tekintetem – hiszen Ő is engem figyelt -, ami hatására újra összezárta ujjait és folytatta a pár másodpercig szüneteltetett keserves sírását.
- Jajj Kicsi... - szakadt ki belőlem fájdalmasan és újra magamhoz szorítottam mind a két karommal és még egy kicsit ringatni is kezdtem.

     Kicsi... Néha hívtam már így régebben is, de igazán ritkán. Nem is tudom, hogy mihez tudnám kötni pontosan... Hm. Valahogy akkor jött ez ki belőlem időnként, amikor vagy valami mély lelki dologról volt szó (Például mikor a feloszláson gondolkodtunk 2018-ban és Őt ez borzalmasan megviselte. Egyik este beszélgettünk, kifakadt és valamiért így szólítottam meg.)... Vagy akkor, amikor valahogy csak annyira...hát, szó szerint „kicsi" volt. Ilyen, vagy olyan szempontból; érzelmileg, lelkileg... néha nem tudom, csak annyira sebezhető. Amikor így hívtam, az mindig olyan természetesen jött.
De ennek ellenére borzasztóan ritka, hogy így szólítottam meg.
Viszont most ez is egy ilyen alkalom volt.