Őrületbe kergetsz [Yoonmin - BTS] (futó projekt)

Vihar előtti csend (13. fejezet)

     A húrok felett siklottak az ujjaim, ahogy behunyt szemmel ültem a kanapén. Körülöttem csend, egy lélek sem volt sehol – hosszú ideje először voltam végre újra egyedül. Eleinte görcsösen szorongattam a gitárom nyakát, de mostanra már ellazultak a kezeim. Azt sem tudom mikor játszottam ennyit utoljára egymást után... Érzem is, hogy nem mostanában. Az ujjaim kicsit fájnak már a húrok lefogása miatt, de egyáltalán nem zavar.
Ennek ellenére is átható örömmel szólaltattam meg a hangszert.

     Abszolút semmi tervem nem volt a zenéléssel most, azon kívül, hogy a lelkemnek jót tett (és amúgy sem árt, ha visszaszoktatom hozzá az ujjaim, a turnémon sokat fogok gitározni). Egy idő után a céltalan pengetéseim közben annyira rátaláltam egy dallamra, hogy fel kellett vegyem magamnak, hogy később is emlékezzek rá. Túlságosan beleragadt a fülembe, nagyon tetszett. És nagyon megszólította a lelkem.
Mondjuk most engedjük el azt a tényt, hogy nem épp csupán a kezeim gitározáshoz való szoktatásával kellene a szóló turnémra készüljek... De most egy kicsit csak... nem akarok. Imádom, szeretem és az egész egy mindent átható szerelemprojekt, de rengeteget dolgoztam az elmúlt néhány hétben. És egyébként is; előtte még ott van a Seoul-i koncertünk.

     A koncertről most az Army-k jutottak eszembe. Olyan rég adtam életjelet Nekik pont amiatt, mert nem voltam a legjobban... De most valahogy annyira megnyugtatott a gitározás... talán itt az ideje?
Végül nem gondoltam túl, csak felvettem a telefonomat, majd megnéztem magamat a visszatükröződő kijelzőben. Hm... egész kipihentnek tűnök? Megnyitottam a kamera alkalmazást, majd a hajamba túrtam bele néhányszor. Talán ma vállalható leszek.

     Nem zavartattam magam, nem akartam felkelni. Beleállítottam a telefonomat a nappali asztalán lévő telefontartóba, majd megnyitottam a Weverse alkalmazást. A dorm-ban vagyok, de annak köszönhetően, hogy a kanapé ezen sarkán ülök semmi sem látszik belőle, csak a világosszínű fal és a fekete anyag alattam. Nem akarok sokáig sem élőben lenni, de tudom az Army-k mennyire fognak örülni már annak is, ha csak beköszönök.

     Csak úgy a semmiből elindítottam a live-ot és megvártam az első kommenteket. Amint ezek megérkeztek – és ezzel tudatosult bennem és a rendszerben is, hogy a technikát illetőleg minden rendben van és rendben elindult az elő – beköszöntem. Néhány szóban elmondtam, hogy csak be akartam jelentkezni, mert nagyon rég adtam már életjelet és remélem, hogy mindenki rendben van. Nem sokáig beszéltem csak úgy a levegőbe, inkább újra pengetni kezdtem (de most direkt nem azt, amit az előbb rögzítettem magamnak). Teljesen random játszottam, csak az érzéseimnek megfelelően. Az érzéseimnek, amik most végre egész békések voltak és kivételesen nem háborogtak. Végre, hetek óta, először.

     Ahogy játszottam, azon gondolkodtam, hogy mik is történtek az elmúlt időszakban. Miután Jiminnél töltöttem egy estét, eléggé felgyorsultak az események... Próbák próbák hátán, én egyre növekvő gyakorisággal látogattam el terápiára (ahol a beszélgetések mindig sokkal hosszabbra kanyarodtak, mint eredetileg azt általában terveztük... de ezzel semmi baj, sőt). Persze ahogy arra számítani lehetett, egy szót sem beszéltem a beazonosíthatatlan érzéseimről és arról, hogy néha miért érzem olyan kellemesen, néha pedig miért olyan kellemetlenül magam valakinek a társaságában... De talán ezt azért is tudtam elkerülni, mert annyira sűrűek voltak a napjaim, hogy gondolkodni sem volt időm rajtuk. És egyébként is... Jiminnel is alig találkoztam – csak a közös próbáinkon.

     Emellett folyamatosan készültem a még hivatalosan be nem jelentett turnémra is és az albumomon dolgoztam. Már a legtöbb szám készen van, de van még mit tökéletesíteni rajtuk. Rég volt ilyen nyugodt és rohanásmentes napom, mint a mai. Bár... még csak délelőtt van, talán nem kellene ennyire elkiabáljam a dolgot...