Őrületbe kergetsz [Yoonmin - BTS] (futó projekt)

Fény a vaksötétben 2. (12.fejezet)

     Jimin pityergése most nem tartott sokáig – valószínűleg az ájulásközeli fáradtsága miatt, de talán amiatt is, mert most nem szomorúságból itatta az egereket. Akárhogy is, ahogy lágyan a mellkasomba bújva szipogott, elég hamar álomba sírta magát. És így volt ez most velem is. Még hallottam megnyugodni és egyenletessé válni a légzését, de sokkal többre nem emlékszem. Borzasztó fáradt voltam én is, elég könnyen elnyomott az álom.

     És ugyan amennyire könnyen elnyomott az álom, annyira nem is tartott sokáig. Még bőven éjszaka volt, korom sötét, amikor is a szokásos rituálé szerint magamra hagyott a szokásos kis álommanóm és ugyan a szemeim nem nyitottam ki, de már bőven éber voltam. Így is tudtam, hogy nincs még reggel, hisz a szemeimet nem zavarta semmilyen fény a behunyt szemhéjaimon keresztül sem. Bár... az is igaz, hogy nem figyeltem meg, hogy Jimin szobája be van-e és ha igen, hogyan sötétítve. Mindenesetre a testemben éreztem, hogy még nagyon nem pihentem eleget.

     Egyszer beszélgettünk erről a pszichiáteremmel; hogy állandóan fáradt vagyok, de nem tudok aludni. Időnként 3 óráig is eltart, hogy egyáltalán elaludjak, máskor pedig hajnalok hajnalán felkelek és képtelen vagyok visszakerülni álomországba. Néha mind a kettő. Igazán megnyugtató módon közölte velem a panaszkodásom után, hogy az előbbi a szorongás, az utóbbi a depresszió jele.

     Milyen jó, hogy mostanában sem elaludni nem tudok, sem pedig nem hajnalok hajnalán megébredni. Yeah. Ez egy tök jó jel.

     Meg az is, hogy megint ezen gondolkodom és kezdem felhúzni magamat. Mármint... oké, én ezt már rég elfogadtam. Meg nem is kell hatalmas önismereti utazásokat tegyek ahhoz, hogy ez egyértelművé váljon... Bőven volt az elmúlt hónapokban problémám mind a szorongással, mind a depresszióval (enyhébb, vagy kevésbé enyhébb verzióban, még nem döntöttem ez minek számított). De amint ennek testi tünetei lesznek... Azért az teszi fel az embernél az i-re a pontot és realizálja valójában, hogy mennyire komoly is a helyzet.

     Morcosan (de igazán halkan) fújtattam egyet, ahogy kinyitottam a szemeim dacolva a saját szervezetemmel, ezzel üzenve neki, hogy oké, akkor ne aludjunk. Ha nem akarsz, ne aludjunk. Kapbd be. Én nem is akarok. Rohadjálmegakkor.
A szemeim kinyitottam ugyan, de továbbra sem láttam semmit. Ugyanolyan korom sötét volt, mintha még mindig becsukva lennének. Király. Tekintve, hogy milyen későn kerültünk az ágyba, azt hiszem most sem aludtam halálra magamat.

     Kerül...tünk.
Ekkor realizálódott bennem, hogy nem otthon vagyok (se nem egyedül). Ami bevallom, nem tudom, hogy hogy lehet, mert nem volt elhanyagolható jelenség az, hogy valaki épp a mellkasomba szuszog. Hm. Meg sem mozdult, mióta elaludt? Én pedig szintén nem tettem ezt meg. Most pedig már nem is tenném meg, semmi pénzért.

     Karjaim továbbra is hátát ölelték, de igencsak lazán, azért nyilván elernyedtek alvás közben. De ezt leszámítva, sejtre pontosan ugyanúgy feküdtünk, mint amikor elnyomott minket az álom. Rám ez jellemző is, sosem moccanok meg alvás közben. Nem tudom ez miért van, mindenesetre már megfigyeltem magamon. Bár ez nem mindig egy jó tulajdonság, mert ha rossz pózban alszom el, akkor reggelre könnyen úgy tud fájni a hátam, hogy azt nem köszönöm meg magamnak.

     De most... Messze nem vettem rossz néven, hogy meg sem moccantam, mióta elaludtam.
Továbbra sem láttam semmit, ezért csak a többi érzékszervemre támaszkodva tudtam Őt figyelni. Amit... nem is tudom miért tettem. Miért figyelek Rá? A normális reakcióm csak az lenne, hogy vagy kimozdulok a helyzetből, mert túlságosan belelóg a másik ember a személyes terembe, vagy csak szimplán leszarom és nem veszek róla tudomást. Most viszont akaratomon kívül is elkezdtem figyelmesen hallgatni az egyenletes, ritmusos légzését és aktív figyelmet szentelni mellkasának emelkedésére és süllyedésére - amit azért éreztem, mert épp a hasamnak nyomódott a felsőteste.
Olyan nyugodt volt. Olyan békés.
Egész nap nem láttam ilyennek.