Őrületbe kergetsz [Yoonmin - BTS] (futó projekt)

A megszólítás súlya (25. fejezet)

     A Diablo IV MV-jének forgatása utáni reggeltől talán az utóbbi időben csak aznap keltem boldogabban, amikor éjszaka akaratomon kívül sikerült beszedjek valamilyen tudatmódosítószert...

     Megint szinte egy millimétert sem mozdultunk meg azóta, hogy elaludtunk, vagy legalábbis úgy tűnt. Szokás szerint magamtól ébredtem, a reggeli nap fényére és a gondolatra, hogy hála a jó égnek ma már nincs semmi munkám és nyugodtan aludhatok igazából, ameddig csak akarok. A gépem csak késő délután indul vissza Koreába. De mivel elég korán aludtam el, ezért a szervezetem mégis úgy volt vele, hogy ennyi most elég. Viszont ez nem kifejezetten zavart, mert... imádtam éberen élvezni, ahogy a hátamnak simulva emelkedik és süllyed a mögöttem szunnyadó mellkasa.

     Tudom, hogy már-már indokolatlanul sokszor csinálom ezt, de... nem érdekel. Egyszerűen nem vagyok hajlandó megmozdulni, amikor ilyen jól esik minden, amit csinál. Mármint épp nem csinál semmit. De még az is jól esik. Jól esik a létezése mellettem. Van ilyen egyáltalán? Fogalmam sincs, de én most mégis ezt érezem.

     Lassan kinyitottam a szemeim és úgy bámultam kifelé az ablakon, amin lágyan a tavaszi reggeli nap fénye sütött be. Azt az egy-két kósza felhőt bámultam a már-már gyanúsan túl gyönyörű kék égen, ahogy lassan teljesen éberré váltam. Kielemeztem, hogy igen, még mindig összegubózott magzat pózban fekszem, Ő pedig még mindig nyugodtan, hátulról engem ölelve pihen. Ez nevezhető kis kifli – nagy kiflinek? Vagy ez magzat – nagy kifli póz? Fogalmam sincs. De mindenesetre határozottan tetszik és most már ezt tagadni sincs kedvem.

     Ha valami változott, az talán az, hogy a keze már nem annyira határozottan simult a mellkasomnak, mint az este. De ez nem is csoda – Ő akkor még ébren volt. Ujjai elernyedtek és most már csak kedvesen átvetve pihent rajtam a karja . Amit én (és ezt csak ekkor realizáltam) ténylegesen úgy öleltem magamhoz, mint valami kispárnát.

     Na jó, ez viszont kicsit már sok volt.
Oké, hogy elfogadtam, hogy tetszik nekem ez az alvás, de hát nehogy már a karját is úgy ölelgessem, mint valami kisgyerek. Azért... azért ennyire ezt nem.
Szóval lassan elnyitottam magam elől a karjaim, hogy elengedjem az övét és az egyik kezemet csak lustán a párna alá gyűrtem a fejem alatt, a másikat pedig az oldalamra tettem.

     De most meg hiányérzetem van.
Aissshh.
Nem hiszem el, miért ilyen bonyolult ez?
Nem, de nem. Nem. Nem fogom ölelgetni a karját, mint valami macska. Biztos, hogy nem. Valószínűleg így aludtam, de akkor már legalább azt a kínos szituációt kerüljük el, hogy erre a pózra is fog felébredni. Nem szeretném...!
Mondjuk mit beszélek én itt kínosságról, hát az ez előtti éjszakán hagyjuk mi történt. Ahhoz képest ez egy nagy büdös semmi.

     Lassan visszarémlett ez a gondolat következtében az is, hogy mi történt most ezen az éjjelen. Hamar elaludtam, Ő valahogy úgy bejött ide a Dior esemény után, tusolt le (gondolom) és csinált mindent, hogy a fülem botját sem mozdítottam rá. Nem fura egy kicsit? Amúgy de. Fogalmam sincs, hogy tudtam ilyen mélyen aludni, ez egyáltalán nem jellemző rám. Ha nagyon összeesküvéselméleteket akarnék gyártani a fejemben, akkor azt mondanám, hogy már csak az is segít nyugodtan aludjak, hogy tisztában vagyok vele, hogy később Jimin jelen lesz – és már nem csak a konkrét jelenléte segít. Létezik ez? Ah. Ez csak valami... hülyeség már megint.
Asszem.
Bár... ijesztően logikusnak tűnik.

     A gondolataimból egy lágy dallam szakított ki, amit magam mögül hallottam meg. Nagyon kellemes volt, még madárcsicsergést is hallottam benne – várjunk, ez Jimin ébresztője? Ez tűnt olyan pokolinak a múltkor? Hát ébren hallva ez messze nem annyira gyötrelmes, mint amikor fel kellett keljek rá... Bár... nem mintha én tudnék bármire úgy kelni, hogy nem akarom lemészárolni a fél világot.
Mondjuk ma ez a kellemes tavaszi napfény, Franciaország szívében, egy luxushotelben... kb. egy ilyen helyzet volt.