Őrületbe kergetsz [Yoonmin - BTS] (futó projekt)

Háttal az igazságnak (27. fejezet)

     Egy szó nélkül sétáltunk egymás mellett a folyosón, amíg el nem értünk a bejárati ajtóig. A kilincsre tettem a kezem, de képtelen voltam lenyomni azt. Csak az ajtónak támasztottam egy pillanatra a homlokom.
     - Nem fognak Rád szállni – tette a vállamra a kezét Jimin, aki percek, de talán órák óta most szólalt meg először - Ismered a srácokat.

     De én nem is ettől féltem igazából.
Így hát csak bólintottam egyet felé, majd végül lenyomtam a kilincset és benyitottam a dorm ajtaján. A tv zaja és Jungkook óbégatása csapta meg a fülem. Túl nagy a zaj. Valószínűleg mindenki itt van.
Remek.

     Jiminnel egymásnak hátat fordítva rúgtuk le magunkról a cipőinket (oké, én lerúgtam, Ő pedig szépen levette, ahogy azt szokta), majd személy szerint én már az utazótáskámmal a vállamon indultam is be a Jinnel közös szobámba. Nem akartam, hogy Jiminnel egymás mellett maradjunk most. Tisztában voltam vele, hogy Ő legalább annyira ideges, mint én, ha nem jobban és ezt csak tetőzné, ha ott állnék mellette, amikor találkozik a többiekkel.
Vagyis... én így gondoltam.
Mondjuk tény, hogy esetleg megkérdezhettem volna inkább ahelyett, hogy dolgokat feltételezek...

     Annak ellenére, hogy annyira lételemem a „Kommunikáció a kulcsa mindennek." mondat, hogy kb. még reggelire is ezt a mondatot fogyasztom, még sem voltunk képesek egy kurva szót sem beszélni arról az egész repülőút alatt, hogy mit fogunk mondani. Vagy csak úgy szimplán, hogy mi a terv, ha visszaérünk. Mondjuk gondolom azért, mert mind a kettőnknek azon járt az esze, hogy valahogy képesek legyünk túlélni ezt az egészet. Valahogy... bárhogy.

     Belépve a szobába, megnyugodva konstatáltam, hogy az üres. Legalább kaptam még néhány csendes másodpercet a feketeleves előtt. Végigtekintettem a helyiségen, de nem igazán lepett meg, amit láttam. Minden milliméterre pontosan úgy állt, ahogy én azt hagytam – Jin szokás szerint nem nyúlt semmihez. Mindig nagyon tiszteletben tartja a személyes teremet, ahogy én is az övét. Ezt hosszú évek óta igazán becsüljük és kedveljük egymásban.

     Ledobtam az ágyam mellé az utazótáskámat, majd pedig már fordultam is meg, hogy kisétáljak. Egy rövid ideig még futólag átnéztem Jin asztalán, ami most különös módon tele volt papírokkal és a laptopjával, amin épp a képernyővédő kusza mintái futottak ide-oda. Mintha valamibe nagyon belemélyedt volna nem olyan régen. Talán tanulni kezdett valamit? Legutoljára akkor láttam ekkora káoszt az asztalán, amikor még egyetemre járt.

     Kilépve a szoba ajtaján, Jiminnel találtam szembe magam, aki kétségbeesetten állt leszobrozva továbbra is a papucsa nélkül a kis előtér, a hyeon gwan területén, ahol korábban én a cipőm vettem le. Ahogy ott állt, tudtam, hogy nem fog működni az a terv, ami az én fejemben megszületett. Hogy majd külön sétálunk be és így kevésbé lesz kínos. Legalábbis ahhoz képest, mintha együtt tennénk ezt meg. De láttam rajta, hogy ez Neki nem fog menni. Képtelen lenne rá és mintha most, az ajtón való belépéskor szakadt volna minden a nyakába és jött volna rá arra, hogy mi a nagy büdös semmit nem beszéltünk meg a történtekkel kapcsolatban azóta, mióta szembesültünk az internetre kikerült teóriákkal.

     Kifújtam egy nagyobb levegőmennyiséget a tüdőmből, ahogy behúztam magam mögött a Jinnel közös szobánk ajtaját, majd odaléptem Hozzá. Hallottam, hogy a többiek még mindig a nappaliban randalíroznak, így nagy eséllyel azt sem hallották, hogy visszajöttünk. Szóval nyugodt voltam ezzel kapcsolatban - egyelőre.

      Felemeltem az egyik kezem és a felkarjára kulcsoltam az ujjaim óvatosan, majd egy kicsit felé hajoltam, hogy ösztönözzem arra, hogy felnézzen. Ő a dermedt bambulásából - amivel a padlót jutalmazta eddig – kiszakadva kicsit felemelte a fejét. Én pedig csak akkor szólaltam meg, amikor a tekintete végre összeütközött az enyémmel.
     - Csak mondd azt, hogy már így néztem ki, amikor találkoztunk - utaltam a nyakamon lévő foltokra.
     - De-... - kezdett volna szabadkozni, de nem hagytam Neki.
     - Csak mondd azt – eresztettem el a karját óvatosan, ahogy elhúzva Tőle a kezem lágyan végig is simítottam rajta. Ez mondjuk nem volt tudatos, de... valamiért mégis így történt.