Őrületbe kergetsz [Yoonmin - BTS] (futó projekt)

A perspektíva (4.fejezet)

     A kocsiban már szinte tűkön ültem. Az elmúlt tíz percben vagy háromszor kértem meg illedelmesen Hyung-ot, hogy siessünk. A sofőrtől, akinek szégyen szemre még a nevét sem tudom, de annyi sofőre van a cégnek és mindig cserélődnek, hogy nem tudom számontartani... szörnyű érzés, mert egy pillanatra sem akarnám őket robotként kezelni, mégis valahogy rá vagyunk erre kényszerülve... Szóval visszatérve, már vagy háromszor kértem meg rá, hogy siessen. Kb. kétszer annyival hajt, mint a megengedett sebességhatár és láthatóan feszülten koncentrál, de olyan rutinosan kezeli az autót és annyira gyakorlottan tekeri csuklójával a kormányt, hogy egy pillanatra sem kellett aggódjak. Ellenben a gyorshajtásért majd aggódhatunk...
     - A gyorshajtásával kapcsolatban majd intézkedem – mondtam is ki hirtelen, amint eszembe jutott. A visszapillantóból nézve láttam a szemében egy hangyányi megkönnyebbülést, de azonnal szabadkozni kezdett.
     - Köszönöm Sajangnim, de erre semmi szükség! – reagált egy apró pillanatra a tekintetemet elkapva a tükörből, ahogy épp átszlalomoztunk néhány autó között. Megütötte a fülemet, hogy gyakorlatilag főnöknek hívott, szóval szokásomhoz híven, Őt is korrigáltam. A legtöbbször kijavítom a staff tagjait, ha úgy érzem túlzásba viszik a tiszteletet – hiszen ahogy már korábban kifejtettem, sejtre pontosan ugyanolyan ember vagyok, mint Ők-, bár néha belefáradok a dologba (szintén; túl sokan vannak), de most túl nagy szívességet tesz nekem ahhoz, hogy ezt kihagyjam.
     - Hívj nyugodtan Yoongi-nak, vagy Suga-nak.
     - Igazán köszönöm, Yoongi-nim! – még így is igen nagy tisztelettel beszélt, pedig ránézésre egy 10 évvel biztosan idősebb volt nálam.

     Innentől csendben folytattuk az utat, nem akartam elterelni a figyelmét az egy órás úthossz minimálisra csökkentéséről. Kezembe vettem a telefonomat és rányomtam a sárga KakaoTalk ikonra. Kikerestem Jimin profilját, majd gyorsan bepötyögtem egy rövid üzenetet; „Mindjárt ott vagyok", majd lezártam a kijelzőt. Ekkor vettem észre, hogy újra reszketni kezdett a kezem. Felsejlett a szemeim előtt az arca, ahogy rám nézett, amikor találkoztunk az ajtóban és nem bírtam nem felidézni az üveges tekintetét, ami mélyen át volt itatva szomorúsággal.

     Épp egy élesebb kanyart vettünk be, amikor is azzal a lendülettel hasított belém a gondolat, ahogy haladtunk. Ha Jimin nem hív fel, én most nem ebben a kocsiban robognék vissza a kerületbe, ahol a Hybe épülete is van, hanem már rég bent lennék abban a rozoga, füstszagú épületben... és...
A telefonom felpittyegett. A kijelzőre pillantottam, ahol a „Csak nyugodtan, megvárlak ^-^" felirat jelent meg.
Furcsa. Furcsán kedves. Furcsán vidám. Én nem értem. Ezen a ponton én már semmit sem értek.

     Végül 17 perc alatt tettük meg az eredetileg egy órára becsült utat, ami számomra emberfeletti teljesítménynek számított.
     - Hálásan köszönöm – hajoltam meg (már amennyire tudtam) a hátsó ülésen ülve, miközben rutinosan és gyorsan leparkolt a parkhoz közel – Nagyon sokat segített most ezzel.
     - Ez a munkám – mosolygott kedvesen, láttam rajta, hogy kissé zavarban van.
     - Megkérdezhetem a nevét? – kérdeztem még gyorsan, de ekkorra már félig kiugrottam a kocsiból.
     - Seong-Ho, uram – hajolt meg egy kicsit Ő is a sofőr ülésből hátranézve, kissé fáradt tekintettel az elmúlt percek koncentrációja miatt.

     Bólintottam, majd elköszöntem. Nagyon gyorsan felpötyögtem magamnak a nevét fél kézzel a telefonomba, hogy ha bármilyen büntetést küldenek a gyorshajtás miatt, el tudjam majd intézni.

     De ezen a ponton túl nem tudtam már másra figyelni. A maszk még az arcomon volt, ahogy eddig, a sapkámat viszont újra lejjebb húztam a szemeimre. Kocogni kezdtem (hát komolyan, az elmúlt fél évben nem futottam ennyit, mint ma este), majd pedig befordultam a szokásos parkhoz, ahol néha összefutunk a tagokkal. Egy eldugott helyen van a hatalmas épületek takarásában, egy pici játszótérrel a folyó egyik leágazása mellett. Nagyon szép, de kellően kicsi és visszafogott ahhoz, hogy a legtöbb ember egyáltalán ne jöjjön ide.