Őrületbe kergetsz [Yoonmin - BTS] (futó projekt)

A hiba (26. fejezet)

     Minden a megbeszéltek szerint történt. Jimin a lebeszélt időre elindult az étteremhez, én pedig miután az egész világot körbetelefonáltam - hogy mondják le a mai utamat vissza Seoul-ba és szerezzenek nekem valakit, aki lesminkeli úgy a nyakam, hogy azzal képes legyek emberek közé menni úgy, hogy nem a világ összes sajtója a hatvanhét helyen lilára szívott nyakamról fog cikkezni -, már rendben is voltam. Ahogy Jiminnel megbeszéltük; nagyjából negyedórával később futok majd be, mint ahogy Ő és a Dior fejesei a Le Papillion Doré-ba. Kicsit úgy éreztem magam, mint valaki, aki bankot rabolni készül – vagy legalábbis valami elképesztően illegális tettet tervez végrehajtani – pedig a valóság csak annyi volt, hogy ugyanabba az étterembe megyek majd, ahová Ők, hogy Jimin ne legyen egyedül. Vagy legalábbis egy fokkal komfortosabban érezze magát, ha már muszáj volt elrángatni vacsorázni. Egy evészavaros embert. Istenem... Nem is értem. A cég is tisztában van vele, hogy problémái vannak. De az üzlet az üzlet, gondolom.
Ha valami miatt utálom ezt a szakmát, akkor az ez.

      A kocsiban ülve a telefonom kamerájában még egyszer csekkoltam a gyönyörűen lesminkelt nyakamat, ami hasonlóan profin nézett ki, mint amikor az MV-t mentem forgatni Halsey-vel. Meglepő módon amúgy elég könnyen sikerült kerítenie a menedzseremnek erre a célra valakit és még fenn sem akadtak a dolgon - amit nem is igazán értettem. Azt vártam, hogy legalább kapok valami jó nagy fejmosást, hogy legközelebb ne ilyen látványos végeredménnyel intézzem el az egyéjszakás kalandjaimat lehetőség szerint – de semmi ilyesmi megjegyzést nem kaptam. Szerintem Ők sem értették mi a tököm történik, mert annyira már ismertek, hogy nem vagyok ilyen típus. Szóval egy szó, mint száz, minden a lehető legnagyobb rendben alakult. És meglepően gördülékenyen.

     Jimintől még a kocsiba ülésem előtt megkaptam a biztosító üzenetet is, miszerint odaért, szóval innentől már csak tartani kellett magunkat a tervhez.
Ami amúgy szintén egészen jól ment.

     Az étterembe belépve (persze említenem sem kell, hogy két, egyébként ma egészen visszafogottan felöltözött testőrrel, mert egyedül meg nem engedik, hogy betegyem a lábam egy étterembe még akkor sem, ha az egy ilyen privát hely), hamar a pulthoz sétáltam oda, hogy kérjek magunknak a testőreimmel egy asztalt, vagy valamit. Amúgy ezt annyira nem találtam ki korábban, mert arra számítottam, hogy amint belépek az étterembe Jimin a nyakamba veti magát (kis túlzással) és egyből mehetek oda. Deee... hát nem ez történt és valahol itt borult meg először a tervem. Mert nem láttam meg őket sehol.

     A részben bordó bársonyos anyaggal berakott, részben pedig arany színnel szegélyezett pultnál lévő hölgy franciául üdvözölt, mire én angolul kezdtem el beszélni, erre pedig Ő is erre a nyelvre váltott. Mivel nem tudtam pontosan, hogy mi a fenét kezdjek magammal – hiszen valójában nem enni jöttem és nem is akartam asztalt kérni... -, ezért csak megkérdeztem, hogy esetleg véletlenül a tulaj nincs-e itt. A válasz pedig legnagyobb örömömre igenlő volt, mire felragyogott az arcom a maszkom alatt. Hála istennek.
Megkértem a hölgyet, hogy legyen kedves szólni Neki, miközben próbáltam azt sugallni, hogy nyugi, esküszöm nem panaszt tenni és kirúgatni akarlak.

     A lány kedves volt és így is tett, telefonált egyet, majd pedig igen hamar ki is sétált az ajtón kicsit összezavarodott tekintettel egy kb. velem egymagas férfi, fekete, lazán feltűrt ujjú ingben és elegáns, sötét farmernadrágban. Ha nem ismertem volna, meg nem mondtam volna, hogy Ő egy Michelin-csillagos szakács és az étterem tulajdonosa is egyszerre.
Tettem felé néhány lépést, majd egy rövid ideig lejjebb húztam az arcomról a maszkom és koreaiul szólítottam meg.
     - Joonwoo, hát ezer éve! – szólaltam meg vidáman, felé közeledve.
Erre valami igen választékos francia halandzsába kezdett, amit persze nem értettem, de szerintem a meglepődésének a kifejezésére szolgált.
     - Min Yo-... - de nem hagytam, hogy végig mondja, mert a szám elé tettem a kezem, kicsit lecsittegve Őt, ahogy visszahúztam az arcomra a maszkom. – Khm, mármint jóóóóságos ég, de rég láttalak! – lépett oda hozzám és hirtelen azt se tudta, hogy kezet fogjon, vagy megöleljen, de valahogy egymás után csak megoldottuk mind a kettőt – Én... Te... Hogy...?