Őrületbe kergetsz [Yoonmin - BTS] (futó projekt)

A menekülés küszöbén (3.fejezet)

     - Szeretnék beszélni Veled. – jött utánam, majd állt elém komolyan a leader, most már Jinnel az oldalán. Egyes számban beszélt, amit szerintem sosem tudok meg mi okból tett.
     - Ne haragudj, de most szeretnék kicsit levegőzni – beszéltem a jelenleg tőlem telhető legkedvesebben, miközben az idegességtől reszkető kezekkel próbáltam a bakancsom felrángatni magamra (a szó szoros értelmében).
     - Suga, ez nincs rendben – csatlakozott Jin, de nem mozdultak közelebb hozzám az előtérből. Folytatta volna, de nem hagytam.
     - Valóban, mivel kifejeztem az igényeim és nem foglalkoztok vele.
     - Éppen ellenkezőleg. Felőlem fejen állva is magyarázhatod, hogy jól vagy, de pár napja láttalak életemben először elájulni, pedig messze voltak húzósabb napjaink is, majd kaptál ebéd közben mindenféle előzetes „jelzés" vagy indok nélkül pánikrohamot, azóta pedig napjában többször tűnsz el valószínűleg ugyanezen okból csak úgy, hirtelen, miközben beszélgetünk. – jelentette ki a kendőzetlen igazságot Namjoon – Szerintem ez nincs rendben.

     - Nem először kapok pánikrohamot – magyaráztam, mintha ez csak egy szimpla kedd lenne az életemben (ami igaz, csak mondjuk 5-7 évvel ezelőttig és nem most) – Iszok hideg vizet ahogy mindig és lemegyek levegőzni. Már tudom kezelni. – beszéltem, miközben ennek tökéletes ellentétét produkáltam a remegő kezeimmel épp a cipőfűzőim szorongatva. Kurva életbe, ne remegj már. Próbáltam kontrollálni a légzésem és koncentrálni arra, hogy legalább addig maradjon abba, amíg megkötöm fűzőt.
     - Remegsz, mint a kocsonya, pedig megint nem történt „semmi". Ez már nem is tudom hányadik alkalom a héten. - Erősködött a rapper és igaza volt. Az elmúlt napok nem szóltak másról a múltkori ebéd közben hirtelen megjelenő pánikrohamom után (aminek megoldásaként szimplán kimentem a mosdóba és vagy 40 percig locsoltam magamra jéghideg vizet és próbáltam lenyugtatni magam), hogy a különböző helyzetekben, ahol Velük voltam egy társaságban, folyamatosan rosszul lettem.

     Most sem volt máshogy, épp egy viszonylag nyugis (dolgos, de nyugis) napon vagyunk túl, tekintve, hogy egész nap a közös stúdióban rohadtunk – felváltva. Amikor pedig meg akartuk hallgatni közösen a mai nap produktumát (nyilván a hangmérnökökkel még nem raktuk össze ennyi idő alatt, de legalább a felvett részeket külön-külön végig akartuk hallgatni), megint ki kellett menjek a szobából. Aztán ez a két díszpinty pont elkapott, hogy az éjszakában szeretnék eltűnni egy kis időre (nem volt nehéz kitalálni a dzsekimből, a maszkomból az állam alatt, a baseball sapkámból és abból, hogy húztam a bakancsom).
     - Így NEM engedlek le – jelentette ki a leader és ha valamit, ezt a mondatot nagyon nem kellett volna.

     Ebben a pillanatban olyan élesen szívtam be a levegőt, hogy azzal embert is lehetett volna ölni. Kiegyenesedtem, oda léptem elé a reszkető térdeimmel és a folyamatosan remegő kezemmel erősen mellkason böktem.
     - Tudom mire van szükségem. Tudtommal egy felnőtt ember vagyok, és ha még nem is lennék, Te nem vagy az anyám. Mára már nincs semmi kötelezettségem, végeztünk, szóval, ha le akarok menni a kurva városba, akkor le is fogok! – beszéltem erélyes hanggal, ami nem vall rám. Talán régen jellemzőbb volt, de most már messze nem. Sosem húzom fel magam, a napokban pedig szinte mindentől ideggörcsöt kapok. Mintha kicseréltek volna a hosszú évekkel ezelőtti önmagamra és ha nem lenne elég minden más, ez is halálra idegesít. Én idegesítem saját magam halálra...

     - Az előbb még levegőzni akartál Hyung... – szólalt meg szomorúsággal a hangjában, aggódással a Jin mögött felbukkanó Kook. Nagyszerű, jöjjön még utánam az egész kompánia.
     - A városban nem lehet levegőzni, vagy mi a fasz?! – most már kiabáltam. Széttártam a kezeim a mondat közben, mire még erősebben érzékeltem, hogy remegnek és furcsán erőtlenül kalimpálok velük, mintha nem is az én végtagjaim lennének. A felismerésre csak még idegesebben morogtam egyet, majd csípőmnek csapva hirtelen engedtem le a karjaim.