- Szállj le rólam, Seggfej! - Morgom mikor a félhomályban kinyitom a szemeimet. Valami pici helyen vagyok és Alexander szó szerint agyon nyom.
- Te hoztál minket ide Princeps, nem az én hibám. - Kapom meg a morgós választ, ahogy a fiú, mert most megint olyan tizenhat éves fiatalnak néz ki, feltápászkodik.
- Kikérem magamnak, én egyedül akartam jönni. - Jegyzem meg, ahogy én is felülök.
Stoooop! Stop! Stop!
Gondolom, most fogalmatok sincs, hogy miről van szó, úgyhogy engedjétek meg, hogy felvilágosítsalak titeket. Szóval, az egész akkor kezdődött, mikor az én legjobb barátom per nagybátyám per jobb kezem per Alexander per a Seggfej eldöntötte, hogy arra való tekintettel, hogy én is megkaptam a családi áldást kitanít az idő és univerzum utazás szépségeibe.
Mind ezt úgy, hogy egyszerűen hátba vágott, közölte hogy jussak haza és visszaküldött az időbe. Hát igen, gondolom mondani sem kell, hogy ezt egyszerűbb volt mondani, mint megcsinálni. Aztán valahogy már igazán én sem tudom hogyan, de sikerült visszakerülnöm a saját jelenembe, csak azért, hogy megint vissza legyek hajítva valahova. Igen, kitaláltátok, ez így ment ezután még rengeteg ideig, úgy a negyvenediknél abbahagytam a számolást.
Végül a Seggfej a semmiből bejelentette, hogy átléphetünk a kiképzésem második fázisába, ami alatt azt értette, hogy nekem kell időt utaznom önszántamból. Viszont mivel még elég kezdő vagyok és nagyon nem volt kedvem még egyszer úgy járni, mint mikor a naplójával ragadtam csak úgy a múltban, ezért megbeszéltük, hogy ha nagyon nem tudok valahonnan visszajönni, akkor írjak neki egy levelet, a tartózkodási helyemmel és az akkori énje előbb vagy utóbb úgyis megtalál és visszaküld.
- De biztos, hogy ez működni fog? - Igen ez volt az első kérdésem mire csak hátba veregetett.
- Persze. Küldtelek már haza. Egyszer totál részegen szedtelek fel és Siraulinak hívtál. - Itt elgondolkodott. - Akkor még fogalmam sem volt róla ki az a Siaruli. - Nevette el magát, ahogy megemlítette a párhuzamos világból való énjét.
- Nagyon vicces vagy. - Forgattam meg a szemeim, de ennek ellenére azért még szót fogadtam neki. Nem akarok annál nagyobb bajba kerülni, mint amibe amúgy is tudok egy-egy ilyen utazás alkalmával. Úgyhogy inkább nem kockáztatom a dolgot és azt teszem, amit mondd nekem, végül is ő a tapasztaltabb időutazó.
Első utazásaim, Alexander mércéjével nézve inkább kiruccanásoknak voltak nevezhetőek, hiszen csak alig négyszáz évet ugrottam vissza, a saját fiatal korunkba. Ahol is láttam valakit és bár a Seggfej megesketett, hogy az ilyen gyakorló ugrásaim során nem szólok bele semmibe, nem bírtam megállni, hogy ne kergessem el a szemétkedő idős gyerekeket az árvaházban az akkor még igencsak szerencsétlen Alexandertől, de hát, amiről a Seggfej nem tud, az nem fáj neki.
Mikor már a kiruccanásokat egészen biztosan tudtam kezelni, áttértünk a nagyobb időugrásokra. Ez volt az a pont, ahol Alexander levelező rendszere akcióba lépett, ugyanis még nagyon nem tudtam belőni, hogy hova vagy mikorra is utazok. Egy ilyen közben tanultam meg, hogy jobb, ha addig, amíg nem tudom irányítani az időutazást nem beszélek senkivel és a senkibe leginkább az ismerőseim tartoznak.
Ugyanis az egyik utazásom alkalmával összefutottam Morgána nénivel és én, tipikusan magamra jellemző módon megint nem tudtam tartani a számat és rákérdeztem valamire, amit nem kellett volna. Ennek pedig az lett a következménye, hogy végignézhettem azt a partit, amin Emrys eldöntötte, hogy soha többé nem fogja a teljes erejét Morgána előtt használni, mert most is majdnem megölte vele.
Na igen, a tervem, hogy nem szólalok meg körülbelül félig sikerült. Az után az eset után ugyanis a kotyogásommal már nem sodortam bajba. Ja, csak kiderült, hogy nekem megszólalni se kell, hogy elbasszak valamit. Pedig még a közelemben sem volt senki, meg amúgy is az egész azoknak a banditáknak a hibája volt, akik meg akartak ölni egy kimérát.
Ja, jó a tipp. Én a nagy állat szeretetemmel, köszönöm Helga, fogtam magam és megmentettem a kimérát. Mindezt úgy, hogy még csak meg se kellett egyet se ölnöm a banditákból, úgyhogy nagyon büszke voltam magamra. Igen ám, de körülbelül tíz perc múlva végigfutott a hideg a hátamon, mikor megéreztem Emrys energiáit.
Bizony az volt a pillanat, amikor azt hittem, hogy megint sikerült valamit nagyon elrontanom. De! Igen, van egy de. Szóval, lóhalálában indultam meg az energia felé, mondván, hogy ha már elbasztam valamit, akkor tudjam mi az a valami, amit elbasztam. Aztán kiderült, hogy kivételesen az ég egy adta világon semmit sem rontottam el, csak elértem, hogy Emrys tanítványának fogadja a Seggfejet.
És ez volt az az utazás, amiből való hazatérésem után a Seggfej közölte, hogy az időutazással, azaz a séta megtanulásával készen vagyunk. Már csak gyakorolnom kell és idővel majd egyre pontosabb leszek. Én ostoba már éppen megörültem, hogy megúsztam a Seggfej óráit és végre megint szabad leszek, mikor azzal a tejbe tök vigyorával közölte, hogy "Ugye nem hitted, hogy ennyi volt?"
Na, ha azt hittem, hogy a séta nehéz, akkor a kirándulás irányítása kész kínszenvedés volt, amin az se segített, hogy akárhányszor megjelentem Sirauli világában a szemétnek volt pofája az arcomba röhögni, de legalább ebben az időszakban nem zavart az Amerikai Varázsló Maffiás dolgaimmal és egyszerűen csak hagyta, hogy csináljam, amit csinálok.
Ezekre a kirándulásokra általában Alexander is velem jött, arra hivatkozva, hogy az új világokban kicsit nehezebb megfogni, hogy éppen hol vagy és mi van körülötted, mint egy séta alkalmával és biztosabb, ha ott van mellettem, még mielőtt megöletem magam véletlenül. Megjegyzem erre egyetlen egyszer került sor és akkor is csak azért, mert éppen kitört az a rohadt vulkán, mikor megjelentem a lábánál.
Aztán, ahogy egyre több világban voltam a Seggfej lassan lemaradozott tőlem. Így megesett, hogy kétszer háromszor is csak az elindulásban segített, magát az utat egyedül tettem meg. Ja meg persze abban, hogy haza induljak. Ugyanis az általában alkalmazott technikám, hogy arra gondolok mennyire unatkozom és, hogy haza akarok menni nem mindig jött be. Néha már csak a világ újdonsága is túl sok érdekességnek bizonyult ahhoz, hogy becsapjam az agyam az "unalom" álcájával.
Na és ez vezetett el oda, ahol éppen most vagyunk. Mert kell nekem a saját kezembe vennem a tanulásomat. Meg akartam próbálni teljesen egyedül kirándulni. Igen, amikor megéreztem a testet magam körül már éppen elkezdtem örülni, hogy sikerült, megcsináltam a Seggfej nélkül is, mikor megéreztem a mágiáját közvetlen felettem, ezen a kibaszott sötét és kibaszott szűk helyen, ami leginkább Vlad bácsi koporsóira hasonlít. Itt vagyok egy új világban, de itt van a Seggfej is, ami azt jelenti, hogy csak nem egyedül csináltam meg a kirándulást.
- Szállj le rólam, Seggfej! - Morgom mikor a félhomályban kinyitom a szemeimet. Valami pici helyen vagyok és Alexander szó szerint agyon nyom.
- Te hoztál minket ide Princeps, nem az én hibám. - Kapom meg a morgós választ, ahogy a fiú, mert most megint olyan tizenhat éves fiatalnak néz ki, feltápászkodik.
YOU ARE READING
Twisted Wizardland
Fanfiction"- Szállj le rólam Seggfej! - Te hoztál ide minket Princeps, nem az én hibám." "- Hol is van az az itt? - Üdvözöllek titeket a Night Raven College-ban." Helló emberek egy újabb sztori tőlem. Ez egy Twisted Wonderland fanfic lesz, aki nem tudja, anna...