Killer Duo

27.

A háztömb aljában egy bár található. Barnes a kínai negyedbe költözött, a nyugalom szempontjából. Én még mindig a város széli lakásban lakom. Legalábbis mindenki így tudja. Ugyanúgy, ahogy évekkel ezelőtt. Azóta már vettem egy lakást a srácokhoz közel, hogy könnyebben meg tudjuk oldani, ha vigyáznak a kicsire. Az étterembe belépve köszöntünk a pultos lánynak, akit látszólag Barnes ismer. Nem tagadom, egy kicsit féltékeny lettem. Aranyosnak és kedvesnek tűnik a fekete hajú lány.

-Mit kérsz? – hajolt hozzám közel Barnes és a bárszékkel együtt közelebb húzott magához.

-Mindegy. – vontam meg a vállam.
Egy-egy üveg sört kérve beszélgettünk a mai napunkról. Kicsit kifaggattam a rémálmairól is, ha ne adj isten ma este is rájön egy, akkor meg tudjam nyugtatni.

-Hiányoztál ám. – néztem rá.

-Ez nyálas lesz. – fintorodott el – De te is nekem. – mosolygott aranyosan. Vállára döntve a fejem piszkáltam az üveg címkéjét.

-Tudod, arra jöttem rá, hogy mindig csak Carternek szólítalak.

-Ez nem igaz. – pillantottam fel rá – Ma például Vdova-nak hívtál a dokinál, mint régen. És...azt kell, hogy mondjam, jól esett.

-A régi megszokások. És amúgy ne nézz már így Leahra.

-Miért is? – emeltem fel a fejem, szemöldökömet ráncolva.

-Csak egy barát. Vagy inkább ismerős. Ja, ez jobb szó rá. – ivott bele sörébe.

-Aha. – forgattam meg a szemem – Azért néz rám most is úgy, mintha meg akarna ölni. – horkantam fel.

-Életem ne már! – suttogta Barnes.

-Elmegyek mosdóba. – álltam fel percekkel később. Valójában meg kellett látogatnom a mellék helyiséget, de azért furdalt a kíváncsiság, hogy vajon Leah oda fog-e menni Buckyhoz. Egy tök jó tervet ki is eszeltem már, persze Barnes nem tudja, de nemet nem fog mondani. Kéz mosás után hajamat kicsit megigazítva mentem vissza a férfihez. Társaságában persze ott volt a lány is. Tényleg nem zavar és nem szeretek előre ítélkezni, de basszus...mégis féltékeny vagyok és nekem van gyerekem Barnes-tól. Amiről még mindig nem tud, de igyekszem megtalálni a tökéletes időpontot erre a beszélgetésre.

-Akkor én megyek is. – mutatott a háta mögé a lány, ahogy meglátott.

-Jaj nem kell ám miattam elmenned.–álltam meg Bucky mellett, derekát átkarolva.

-Nem szeretnélek zavarni titeket.

-Nem zavarsz. – vágta rá Buck.

-Tényleg nem. – erősítettem meg én is.
Elég jól elbeszélgettünk a lánnyal, viszont egy, másfél óra után kezdtek lecsukódni a szemeim.

-James, kértek még valamit? – jött vissza a lány egy tálca üres poharakkal. Felé fordulva ráztam meg a fejem.

-Megyünk Soldat? – pillantottam Buckyra.

-Fáradt vagy nagyon? – bólogatva jeleztem– Mi megyünk, a barátnőm már elég fáradt. Gyere Kedvesem. – nyújtotta a kezét. Elköszöntünk Leahtól, majd elindultunk a lépcsőkön. Iszonyat hosszúnak tűnt ez a két emelet és azt hittem soha nem érünk fel.

-Tessék Kicsim, ezt vedd fel. – vett ki a szekrényből egy pólót.

Gyorsan elmentem fürdeni, a kapott pólót és fehérneműmet felvéve léptem ki. Tusfürdő híján, egy aprót használtam a férfi illatúból. Kilépve a fürdőből Barnest nem találtam a szobába, így merészkedtem körbe nézni. Újságcikkek lógtak a falon, egy-kettő le is volt esve. Egy kicsit rendetlenség volt, a sok földön heverő dolog miatt, de nem éreztem magam rosszul. A levegő friss volt és kosz sem volt. A tévével szemben kapott helyet a nagy fehér matrac.

-Bucky – botorkáltam a konyhába.

-Mondjad. – fordult meg a széken.

-Gyere aludni te is. – fogtam meg a kezét kérlelve.

-Letusolok és megyek. – felállva egy homlok puszit adott, utána eltűnt a fürdőben. Vissza mentem a szobába, ahol halkan szólt a televízió. Talán hírek ment benne, de semmi érdekesről nem volt szó. Takaró és párna után keresve, kénytelen voltam benyitni a másik szobába. Az ajtó kulcsra volt zárva, de benne volt a zárban, ezért bátran fordítottam el azt. A zár kattanása jelezte, hogy kinyílt az ajtó. Semmi nem volt a szobában. Az ablak tárva nyitva volt. Egyetlen egy szekrény volt a sarokban. Elé lépve óvatosan nyitottam azt ki. A polcok tele voltak Bucky összes HYDRAs emlékeivel. Jobban szemügyre véve a szobát, a falon kosz nyomok látszódtak, helyenként a festés is le volt jőve.

-Bucky van takaród? – ültem le gyorsan a matracra, ahogy hallottam, hogy végzett a férfi. A tévé melletti szekrényből elővett egy nagy fehér paplant, amit rám terített.

-Szeretnék neked mondani valamit.

-Ez komoly téma lesz. – én csak bólintottam.

-Emlékszel öt évvel ezelőttre? Mikor Thanos felforgatta az életünket? Te pittyentél és én utána hónapokig nagyon rosszul voltam. Már az elején rájöttem ennek az okára, de egyedül csak a srácok tudtak róla. Sőt, Natasha volt az első. Aztán Bruce és apa. Majd végül Mordály, aki nagyon sokat segített nekem, illetve nekünk. Emlékszel még a baba nevekre, amikor terveztünk?

-Ez most hogy jön ide? – ráncolta szemöldökét.

-Emlékszel? – tettem fel újra a kérdést.

-Persze! – jelentette ki – Jason Brian Barnes, vagy Margaret Carter-Barnes. De ennek most mi köze van ehhez?

-Ahj istenem, a szívem szakad meg.–kezdtem el könnyezni – Én előbb el akartam mondani, de egyszerűen nem volt rá időm. Nem volt időm feldolgozni azt, hogy egyik napról a másikra apát is elveszítettem. Tényleg próbáltam, de...

-Mond már mi van Carter! Kezdesz megijeszteni. – vágott a szavamba.

-Csak ígérd meg, hogy nem fogsz kiakadni.– folytak le az első könnycseppek az arcomon.

-Nem fogok!

-Huh, Brian öt éves. Jason Brian Barnes. A kisfiúnk!

-Ezt...ez most komoly?

-Mint ahogy most itt ülök veled szemben!

-És én nem voltam melletted amikor született és utána nem tudtam neked segíteni.

-Hé! Nyugi. Mindenki ott volt nekünk. Úgy óvták a kicsit, mint még soha senkit. Brian mindent tud rólad. Az utóbbi egy évben te lettél az esti mese neki. Kérlelt, hogy meséljek el rólad mindent és nem tudtam nemet mondani azoknak a kék szemeknek.– ráztam meg a fejem könnyeimet letörölve – Tudja a múltad és egy cseppet sem hibáztat. Azt mondta őt ez nem érdekli, csak legyél velünk és szeresd.

-Édesem. Láthatom majd ugye?

-Viccelsz? Te vagy az apja, még szép!–fogtam meg a vállát és egy kicsit megráztam, hogy tudatosuljon benne amik az előbb elhangoztak.

-Van egy fiam. – tátotta el a száját. Kezeit arcára simítva bámult rám. Egészen addig, ameddig hirtelen meg nem csókolt. Azt hiszem ezzel fejezte ki, hogy Brian a mindene lesz.

-Mikor láthatom? – csillant fel a szeme, ahogy elváltunk.

-Holnap beszélek Happy-vel. Mi megyünk majd érte az oviba, mit szólsz?–mosolyodtam el. Válasz helyett egy csókban részesített.