Killer Duo

23.

Először is köszönöm szépen, hogy ez létrejöhetett! Nagyon hálás vagyok nektek, hogy (amikor észre vettem, május 30-án) első helyen volt a történetem a Marvel kategóriában. <3
Itt a bizonyíték is. :D

-Majdnem nem találtalak meg. – sétáltam Tony mellé.

-Ne ijesztgess! – kapott szívéhez.

-Bocsi.

Tony-val hamar meg is találtuk a keresett tárgyat, amit a táskába bele is tettünk és siettünk a kijárat felé, ahol megbeszéltük, hogy találkozunk apával.

-Maga kicsoda? – nézett kíváncsian fiára–Szia Bella! – ölelt át Howard.

-Szia! – motyogtam vállába – Minden rendben Mariaval?

-Igen. – mosolygott.

-Öhm...csak egy ellenőr. Tudod meg kellett nézni pár dolgot. – mentettem ki magunkat a helyzetből, mielőtt még Howard rájönne, hogy nem is kellett megnézni semmit–Rendben van az épület, igaz Uram?

-Így van. – vette fel a szerepet Tony is.

-Hogy hívják? – nyújtotta a kezét Howard.

-Howard! – tett ugyanúgy Tony. Apja mosolyra húzta a száját – Potts!

-Könnyű lesz megegyezni, Howard! Örülök, hogy mindent rendben talált.

Jó volt Tonyt és az apját együtt látni. Akármennyire is tiltakozott Tony, hogy őt soha nem szerette az apja. Csak szimplán nem vallotta be magának. Howard feltaláló volt, a találmányai jelentették neki az életet, aztán Tony. Ám a férfi ezt soha nem tudhatta, mert az apja nem tudta neki elmondani. Nem volt elég mersze, hogy megtegye. De ezt sem vallotta volna be. Túl makacs volt ahhoz.

Búcsúzás képpen hosszasan megöleltem a férfit. Miután elváltam tőle Tony is hasonlóan tett. Jarvist is magamhoz húztam, aztán végleg elköszöntünk. Láttam Stark-on, hogy nagyon megviselt ez a találkozó. Nem hittem volna, hogy ekkora hatással lesz rá, hogy beszélhet az apjával, aki ugyan nem is tudja, hogy milyen sikereket ért el fia az életben.
Visszamentünk a többiekhez. Én félig boldog voltam. Megvannak a kövek, szóval jó úton haladunk. Ezért már megéri legalább egy kicsit is boldognak lenni.

-Hol van Natasha? – néztem Clintre, aki a földön térdelve bámult maga elé. Tudtam, hogy valami nincs rendben. A kezdeti örömöm már sehol sem volt.
Mindenki sejtette, hogy mi történt. Gőz erővel kezdtünk el dolgozni a terv folytatásán. Közben elmentem Brian-ért is, aki tudta, hogy nem lesz semmi baj. Natasha hiánya neki is feltűnt, de nem tette szóvá. Másnap ismét elvittem az óvodába, és ismét figyelmeztettem, hogy bármi történhet. Ugyan végig hallgatott, de meg se akarta hallani a beszédemet. Morcosan fonta össze kezeit és úgy nézett rám. Tudtam, hogy vissza kell jönnöm hozzá.

✪⧗

Elég hamar sikerült megoldani a  problémánkat. Hamar megoldottuk, hogy előhívjuk Thanos bolygóját, és innentől minden terv szerint haladt. Legalábbis majdnem minden. A végső harc során mindenki ott voltunk. Velünk volt mindenki. Ahogy megláttam Bucky-t, hozzá siettem és egy csókot nyomtam ajkaira. Sajnos nem sok időnk volt a romantikára, hiszen az ellenség száma egyre csak nőtt. Mindenki ölt mindenkit. Szó szerint. Dühöm egyre csak magasodott, ami kitörni készült. Bármikor elszakadhat a cérna és abba lehet én is belehalok. A kesztyűt sikerült elcsenni Thanos-tól és jöhetett az előre megbeszélt koreográfia. És itt jött a gond. Ameddig mindenki az ellenfelével volt elfoglalva Tony, Thanos előtt térdelt, eléggé megviselt állapotban. A nagy lila szörny úgy gondolta, mivel visszaszerezte a kesztyűjét, csettint még egyet és akkor vége a csatának, megnyert minden. Ám ez nem így történt. A milliárdos jobb kezét felemelve futott végig egész testén a kövek által adott erő.

-Én vagyok a végzeted! – mondta Thaons, mikor csettinteni akart.

-Én...vagyok...Vasember! – és Tony csettintett. Abban a pillanatban törtem szét én is. Az ellenség elkezdett elporladni, de Thanos még csak jelét sem mutatta ennek.
Minden erőmmel azon voltam, hogy magamban tartsam a dühömet, ami akár végzetes is lehet. Tony-hoz siettem és átöleltem. Még egy utolsó pillantást vetett rám, Pepeprre és a kölyökre, aztán örökre kialudt a reactor. Sírva rogytam mellé. Megmozdulni sem volt erőm. Ekkor Bucky hozzám sietett, de én addigra már a levegőben voltam. Tony felett lebegtem. Testem megfeszült, fejem hátra dőlt. Egy nagyot üvöltöttem. A sötétkék fény úgy áradt ki a testemből, mintha ezer éve ott lett volna és most végre szabadulhat. Ez volt az én dühöm. A barátaim közül senkinek nem esett baja, de ellenben velük, Thanos darabokban hevert a földön. A dühöm összeroppantotta őt és csapatát.
Eszméletlenül feküdtem a laborban. Tudtam, hogy ez lesz. Kiszabadul a düh és vele együtt minden más is. Óvatosan kezdtem nyitogatni szemeim. A fény élesen hasított látókörömbe. Azonnal vissza is csuktam őket. Halkan nyöszörögve próbáltam felkelni, de ez elég nehezen ment.

-Életem! – emelte fel fejét Bucky–Mondtam, hogy ne robbanj, de te addigra már nem is voltál magadnál.–magyarázott.

-Legalább Thanos meghalt. – suttogtam.

Egy pohár vizet kérve próbáltam meg ismét felkelni, több sikerrel, mint az előbb.