Killer Duo

4.

Másnap az elnök ismét eljött hozzánk Rhodes ezredessel együtt. Én sunnyogva figyeltem őket. Itt van Wanda és Vízió is.

Az elnök videókat mutatott nekik, hogy mekkora kárt tettek miközben az embereknek segítettek. Éppen ezért létrehozták a Sokoviai egyezményt, ami kimondja, hogy ha bármi támadás van, akkor azt nem a Bosszúállók intézik, hanem az állam cselekszik. Mihelyst ezt nem írja alá valamelyikőjük, akkor börtönbe kerülhet az illető, mivel megszegi az állam szabályait.

Wanda és Rhodes ezredes elkezdték elolvasni, de pár oldal után inkább becsukták ezt a könyvet. Tony mindenkitől távol ült, és nem is szeretett volna részt venni ezen az egészen. Igazából, megértem.

✪ⴵ

Ez után a fél óra után, amit itt töltött az elnök, mindenki ment a dolgára.

-Ana, gyere mi megyünk! – szólt nekem apa. Ma van szombat és mára tervezett valami programot.

Az épületből kiérve a kórház felé vettük az irányt. Az úton nem sokat beszélgettünk, szinte semmit.

-Várj! – állítottam meg – Mielőtt bemegyünk...szóval nem fogsz rám haragudni, ha máshogy döntök ebben az ügyben, mint te?

-Dehogyis. Édesem, felnőtt nő vagy, saját jogaid vannak. Amit te látsz a legjobbnak, azt tedd. Ne hagyd, hogy mások befolyásoljanak. Ha pedig bármi van, én mindig itt leszek neked, és biztos vagyok benne, hogy Tony is.

-Köszönöm! – öleltem magamhoz.

Anyát hihetetlen nagy boldogság töltötte el amikor meglátott minket. Majdnem el is sírta magát, pedig rá ez nem jellemző.

-Olyan jó titeket együtt látni. – ölelt minket magához.

-Téged mégjobb látni Peg. Van egy meglepetésem, szabad? – apa kinyújtotta a kezét anya felé, aki lassan megfogta apuét. Segítettem neki felállni, apa pedig szorosan tartotta. A telefonomon elindítottam egy zenét, apa elmondása szerint ez anya kedvence. Lassan, az elején még bizonytalanul, de elkezdtek táncolni. Hirtelen könny szökött a szemembe. Szerintem ez volt az első alkalom, hogy együtt láttam őket. Megható pillanat volt ez. Teljesen kizártam mindent és csak figyeltem őket, ahogy ott táncolnak.

✪ⴵ

A másnapom jól indult, egészen addig ameddig össze nem gyűltünk a nappaliba. Emberi módon próbáltuk átbeszélni, melyik a legjobb döntés, de nem jutottunk dűlőre. A többiek elkezdtek veszekedni, nekem pedig rezgett egyet a telefonom, ami azt jelenti, üzenetet kaptam. De bár ne kaptam volna. Még rémálmaimban sem gondoltam volna, hogy ez megtörténik.

Ez állt az üzenetben: „Sajnálattal kell közölnünk, Peggy Carter ma éjszaka, természetes úton, elhunyt. Fogadja mély részvétünket Ms.Carter.”

A telefont ledobva elrohantam. Nem tudom hová, csak rohantam. A legtávolabbi helyszínre szerettem volna menni, ahol senki sem lát. Talán valahol a műhely közelében lehettem és a fal mellett lerogytam és elkezdtem sírni. Gondolom apa is hasonlóan tehet most.

„Bella minden rendben?”

„Nem.” – válaszoltam röviden és tömören.

Ezek után Tony még beszélt hozzám, de nem voltam hajlandó válaszolni.

„Figyelj, mond meg merre vagy. Segíteni szeretnék. Nem tudom mi történt, de a Kapitány is elrohant, szóval sejtem. Tudom milyen érzés és kérlek ne legyél olyan, mint amilyen én is voltam. Jesszus egy 70 évesnek magyarázok az életről” – ezzel sikerült egy kis mosolyt csalnia az arcomra– „Ha megengeded és megmondod merre vagy, segítek. Ha esetleg nem tudnék, ami esélytelen, akkor is ott leszek melletted. Támogatlak meg ilyenek.”