Killer Duo

17.

Reggel Barnes ölelő karjaiban keltem. Szembe fordulva vele nyomtam egy puszit az arcára. Mosolyogva nyitotta ki szemeit.

-Jó reggelt! – mosolyogtam rá én is – Nem bírtad nélkülem?

-Jó reggelt neked is! De, csak nem kényelmes a kanapéd. – húzott magához.

-Ez nem igaz! – ütöttem meg mellkasát nevetve.

-Soha nem fogom bevallani. – szorított még mindig.

-Barnes engedj el, pisilnem kell!

-Igenis hölgyem! – szalutált.

Nyugisan megreggeliztünk, aztán apa hívta a jómadarat.

-Helló! Persze, nem, tudod mondtam van egy lakásom. Nem, nem tudok róla semmit.– pillantott rám, vagyis én vagyok a téma – Haver, szerintem a háta közepére sem kíván. – forgatta meg szemeit – Jól van, nem sokára megyek üzend meg Starknak.

-Valóban a hátam közepére sem kívánlak.–néztem rá ahogy befejezte a telefonálást.

-Persze, inkább lennél alattam, nem?–húzta pimasz mosolyra a száját. Számat eltátva csaptam vállon – Bocs Édes, de mennem kell, már hiányolnak. Vagy épp ki akarnak nyiffantani. – vont vállat miközben egy darab szilvát tömött szájába – Imádlak, este jövök! – csókolt meg, majd mielőtt kilépett volna az ajtón hátra fordulva kacsintott.

Még percekig mosolyogva néztem az ajtót. Sokszor mondom ezt, de még mindig hihetetlen mit vált ki belőlem ez a férfi minden egyes percbe. Régen is ilyenek voltunk, persze csak ha sokáig nem töröltek minket. Törlés után mindig más volt a kapcsolatunk. Rideg, távolságtartó, aztán egyre jobban kezdtük elérni azt a szintet, ahol mindig töröltek minket. Mai napig nem tudom miért volt nekik jó látni ahogyan mi szenvedünk.

Hirtelen felindulásból felszaladtam az asztalon heverő füzetemért és emlékezetből elkezdtem lerajzolni egy pár orosz bázis alaprajzát. Valószínű az összeset láttam már, de most hirtelen csak három ugrott be. Azért ez is nagy előre lépés. Szokás mondani kis lépés az emberiségnek, de nagy lépés nekem. Nagyjából már elkezdtem készülődni a kis magán akciómra és ha jól haladok, két hét múlva már indulatok is. Elég sok információt sikerült szereznem, így, hogy egyedül vagyok. Remélem apa nem árult be a többieknél.

✪⧗

Az elmúlt két hétben Barnes minden este jött hozzám. Nem tagadom, csodás estéket töltöttünk együtt, de ez holnaptól már nem lesz így, ugyanis sikerült összeszednem mindent, így útra kész vagyok.

-Este ne gyere. Nem leszek itthon.

-Ne már! – biggyeszette le ajkait.

-El kell utaznom. Nem szeretnék sokáig maradni.

-Nem is bírnám ki. – vigyorgott. Ó, ha tudná mire készülök, itt helyben tekerné ki a nyakam.

-Tudom. – nevettem fel. Ismét csörgött Barnes telefonja. Az esetek 90%-ában apa hívta a katonát, hogy ideje lenne megjelennie a bázison.

-Ahjj! Kidobom ezt a telefont!–mérgelődött. Kuncogva néztem ahogy kínszenvedve próbálja lerázni apát, aki a vonal túlsó végén valószínű nem épp a legvidámabb hangulatban van.

-Na menj Soldat! Nem lenne jó ha ma is elkésnél.

-Vannak jobb ötleteim is most. – vállára felkapva vitt fel a szobába és fektetett le az ágyra. Felém magasodva nyalta meg ajkait– De csak mert kitudja meddig nem látlak. Valld be te sem bírnád. – csókolt meg. Nem válaszoltam neki, de igaza volt és ezt ő is nagyon jól tudja.