Killer Duo

24.

Miután Bruce kiengedett, akkor tudtam meg, hogy apa mire készül. Addig senki nem mondott róla semmit. El tudtam tőle búcsúzni, de nem akartam. Nem akartam őt is elveszíteni. Legalábbis nem ilyen hamar. Tudom, hogy ő ezt kötelességének érezte, de sem én, sem a többiek nem érezték így. Amerika csillagos hőse egy szempillantás alatt vált egy teljesen normális idős emberré.

A hetek borzasztó gyorsan teltek. Happy-vel persze beszéltem, hogy mi a helyzet Brian-nel, aki természetesen ott volt a telefonnál, így vele is beszélhettem. Nagyon szerettem volna vele lenni, de úgy éreztem, most jobb ha Happy mellett van, aki kevésbé ennyire gyászol, mint én. Ugyan ő is elvesztette a legjobb barátját, de azt hiszem én jobban magam alatt voltam, mint a férfi. Neki hamar talpra kellett állnia, akár Brian miatt is, de ott volt még Morgan és Peter is, akiknek fontos volt, hogy ne szomorkodni lássák Tony barátját. Na és persze Pepper. Ő hasonló cipőben jár, mint én, de neki is azt kellett mutatnia a kislánya felé, hogy erős és nem sír. Én ezt biztosan nem tudnám megtenni. Nem telt el úgy nap, hogy ne bőgve feküdtem volna le.
A város széli lakásomban laktam. Otthon éreztem magam, még ha nem is úgy nézett ki.

Szóval ahogy teltek a hetek, úgy kerültem egyre mélyebbre. Próbáltam ezt elkerülni, de egyszerűen nem ment. Nem tudtam magam kirángatni ebből az egészből. Belelöktem saját magam és most zuhanok egyre lejjebb. Sokszor gondoltam mi történhetett volna másképp, vagy mi van ha tényleg a megbeszéltek szerint cselekszünk. Okolok mindent és mindenkit. Persze, hiszen három olyan személyt vesztettem el, tulajdonképpen egy nap alatt, akik igen fontos része voltak az életemnek. Értük bármit megtettem volna.
Bucky-val azóta nem beszéltem, hogy apától elbúcsúztunk. Sokszor gondoltam rá is. De leginkább összegeztem a dolgokat. Ismét elkezdtem naplót írni. Minden új nap így kezdődött:

Egyedül maradtam. Natasha a kőért áldozta fel magát, Tony csettintett, apa pedig visszavitte a köveket, ezzel kikerülve fagyasztott múltját. Soha nem éreztem ekkora fájdalmat és ürességet.

Bucky is teljesen maga alatt van. Ennyi amit tudok róla, illetve kiindulva abból, én milyen állapotban vagyok, ő sem lehet jobban. A pszichológusom szerint el kéne felejtenem az egészet és egy új életet kezdeni. Többet menni az utcára, szocializálódni. De ez egyszerűen nem megy. Nem tudok azon tovább lépni, hogy apa és Tony nincs többé. Bármit megtennék, hogy visszahozzam őket és Natashat és mindenki mást aki ennek a szarságnak az áldozata lett. Olyan gyorsan történt minden, hogy időm nem volt elmondani Barnes-nak, hogy van egy fia. Brian ilyenkor Happy-vel és Peterrel van. Na meg van, hogy Pepper-nél alszik. Nagyon jó barátok lettek Morgannel.

A mai napon viszonylag nyugodtan indultam a dokihoz. De ahogy betettem a lábam a helyiségbe még az élettől is elment a kedvem. A portás hölgyről nem is beszélve. Igazából a hölgy szó túlzás. Inkább liba vagy ilyenek, na az jóval találóbb.

-Dr. Christina Raynort-hoz jöttem. – álltam meg a pult előtt. A lány rám sem nézve fordította el a fejét. Király, megint emiatt a kis senki miatt kések és természetesen én kapok érte.

-Bocsi, de el fogok késni. Nos, ez valószínű téged nem érdekel, de ne akard, hogy olyat tegyek, amit amúgy nem tennék.–könyököltem fel a pultra aranyosan mosolyogva.

-Most nem érek rá, nem látod?–csámcsogott rágójából buborékot fújva.  Egy ceruzát felkapva pukkasztottam azt ki és unottan vártam, hogy odaadja azt a nyavalyás kártyát amivel beléphetek a doki irodájába.

Leülve türelmetlenül döntöttem fejemet a falnak. Esküszöm utál engem az a lány. Elengedve a dolgot készültem fel a lecseszésre amit majd kapni fogok a dokitól. Az órám vége közeledtével ismét a pult elé álltam.

-Ms.Carter, nem gondolja, hogy meg kéne jelennie abban az időpontban amikor jönnie kell?

-Ó doki ezt inkább a kishölgynek mondja, aki túl elfoglalt, hogy odaadja azt a nyomorult kártyát amivel be tudok jutni magához. – fordultam a terapeutám felé, aki kérdőn pillantott a recepciósra.

Megfogva a kártyámat indult fel az emeletre. Lassan kullogva követtem a nőt. Semmi kedvem nem volt a mai beszélgetéshez. Főleg nem úgy, hogy még valaki jön, mint utólag megtudtam. Amúgy is utálok ide járni. Nem akartam még bemenni. Azért érdekelt, hogy ki lesz a „társam” ebben a csodás egy órában. A korlátra támaszkodva vártam az illetőt. Bárkire gondoltam csak pont rá nem. Rá, aki annyiszor mellettem volt, ahányszor ellenem. Aki semmivel sem másabb, mint én. Aki pontosan tudja, hogy min megyek keresztül, hiszen ő is ebben a cipőben jár. Szemébe nézve elkapott egy furcsa érzés. Hogy milyen, azt pontosan én sem tudom. Borzasztó volt őt így látni. Elé lépve értem el, hogy egy pillanatra megálljon. Felnézve rá egy nagy sóhaj után átöleltem. Abban a pillanatban egyáltalán nem érdekelt, mit fog rá reagálni. Hiányzott.

-Bocsánat. – suttogta óvatosan átölelve.

-Hiányoztál. – váltam el tőle könnyeimet letörölve.

-Sajnálom. – hajtotta le a fejét – Próbálom túltenni magamat a múltomon.

-Én nem. – ráztam meg a fejem – Nekik köszönhetem, hogy az vagyok most, aki. Nem mondom, hogy jó pontnak tekintem őket, de nem is rossznak. Annak ellenére, miket tettek. Tettünk.

-Rajtuk csak az álmaim nincsenek túl. Én...én rajta nem vagyok túl.

-Hiányzik. Meg anya is. De legalább most már együtt lehetnek. – néztem fel, nehogy elsírjam magam még egyszer.

-Gyere menjünk be. Tegyünk úgy, mintha nem ismernénk egymást. Semmi kedvem ehhez a szarhoz. – forgatta meg a szemeit. Még mindig a régi, csak most rövid a haja és ez még jobban áll neki. Igazságtalan az élet. Bucky túl jól néz ki, hogy szabadon járkáljon.