Anabella Yelena Carter ellátogat a Bosszúállókhoz, hogy megvédjék őt. Az így is gubancos élete még jobban a feje tetejére áll.
Találkozik egy régi volt barátjával, akitől egészen addig folyamatos rettegésben élt, amíg el nem kezdenek beszélgetni a...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
(közben ismét publikáltam a filmes, sorozatos könyvem:D)
-Na figyelj, ilyenkor már kint vannak az udvaron. – kezdtem el magyarázni, miközben vészesen közeledtünk az óvoda felé. Bevallom, egy picit én is elkezdtem izgulni.
-Muszáj nekem is kimennem? – torpant meg Barnes.
-Nem lesz semmi baj. Nézd, engem is elfogadtak. Tudják ki vagyok, de itt Brian a lényeg. Azt nézik, hogy neki mennyire jó, és tudják, hogy a lehető legjobb kezekben van.
-Én ez értem...csak mégis tartok ettől.
-Megértelek, de tényleg nem kell. – adtam egy csókot szájára.
A kapun belépve egyből észre vett minket az egyik óvónéni. Mosolyogva intettem neki, mire ő is visszaintett, egy nagy mosollyal az arcán. Hatalmas udvara van ennek az ovinak, ami szerintem nagyon is jó. Persze nehezebb a gyerekeket kordában tartani, de szerintem jobb ha nagyobb, mert többet tudnak szaladgálni és több homokozó meg mászóka van. Brian általában az udvar másik felén szokott homokozni, vagy éppen lóg fejjel lefelé a mászókáról. A fiam óvónőjét megkeresve, mentünk oda hozzá. Barnes eléggé tartott ettől a találkozástól is. Egyébként ilyenkor az egész óvoda kint van, és van vagy hát csoport, tehát elég sok gyerek rohangál ide-oda. Fel van osztva, hogy az udvar melyik része, melyik csoportoké, persze ilyenkor délután már mehetnek bármerre a gyerekek, de délelőtt tartani kell azt, ami az ő részük. Beszéltem pár szót a nővel, addig Barnes feszülten ácsingózott mögöttem és tekintete az egész udvart körbe járta, fia után keresve. Nem kellett egyébként sokáig keresni, mert egy éles kilátás hasított a levegőbe.
-Apa! – kiáltotta Brian, elnyújtva a magánhangzót. Kezeit széttárva rohant Barnes-hoz. A férfi egyből leguggolt hozzá és szorosan magához ölelte. Az óvónőre néztem könnyes szemekkel. Ő csak megsimította a vállam és magunkra hagyott.
-Szia Anya! – intett fiam, de egy pillanatra sem engedte el apját. Csodálatos látvány volt. Mintha Bucky egy burokba zárta volna Brian-t, úgy ölelte.
-Nagyon szeretlek Apa! – susugta apja fülébe, de pont meghallottam. Ettől még jobban elkezdtem könnyezni. Soha nem gondoltam volna, hogy így fog hozzá rohanni. Azt hittem meg lesz majd szeppenve és teljesen zavarba lesz, de szerintem még csak a gondolata sem merült fel benne.
Ameddig Brian bevonszolta az épületbe apját, hogy összeszedjék a cuccait, addig én alaposan elmondtam mindent az óvónőnek, akiben egy csepp rossz indulat sem volt. Sőt, még támogatta is, hogy többet legyen Buckyval, mint velem, vagy Happyvel. De persze azt is mondta, hogy most egy ideig az lenne jó, ha csak mi hárman lennénk és programokat csinálnák. Nyilván ezt én is tudtam, de sajnos még egy ideig nem lehet ezt kivitelezni. Ahogy kijöttek, az első dolog ami szemet szúrt, hogy Biran Barnes bal kezét fogja és nincsen rajta a kesztyű. Még mindig kesztyűben járkál, mert szerinte így kevésbé ijesztő. Nem tudom, szerintem gyerekkel az oldalán egyáltalán nem az. Meg amúgy sem az. A másik amit észrevettem, hogy Barnes megcsinálta a fia haját. Valószínű annyi volt a procedúra, hogy bevizezte a kezét és beletúrt fia hajába. Halvány szőke, már lassan barna tincsei kócosan álltak az égbe. Nagyon jó volt őket együtt látni.
-Anya, megyünk játszótérre? – sietett felém Brian, de el nem engedte apja kezét.
-Előbb hazamegyünk. Utána lehet róla szó. Szót fogadtál ma? – guggoltam le hozzá. Hevesen bólogatott apró mosollyal a száján. Persze, hogy jó gyerek volt. Az óvodában nincs vele baj, csak otthon. Otthon ettünk, amit ebédnek csináltam, de akkor Barnes és én sem voltam éhes, Brian meg egyértelműen az óvodában evett. Illetve evett volna, elmondása szerint ma megint valami truyti volt ami nem tetszett neki, ezért inkább meg se kóstolta. Finnyás egy gyerek. Bezzeg a palacsintát kétpofára ette. Tiszta csoki volt mindene.
-Apa játszunk? – nyelte le a falatot.
-Előbb menjünk mosakodjunk meg. – ekkor a fiúk felálltak én pedig neki láttam elpakolni.
Mondanám, hogy egy szempillantás alatt végeztem, de ez sajnos nem így van. Az addig oké, hogy a fiam össze-vissza kente a csokit magán, de asztal és még a szék is olyan volt. Nem is beszélve a padlóról. Apró palacsinta darabok hevertek a földön. Ja, és minden ragadt a lekvártól. Mert hát ugye lekvárosat is kellett ennie. A fiúkat elküldtem a játszótérre, közben nyugodtan rendet tudtam tenni. Már kevésbé annyira ragadt minden, mint közvetlen ebéd után. Konstatáltam, hogy igen jó munkát végeztem, úgyhogy átöltöztem és én is a játszótér felé indultam. Útközben végig úgy éreztem, mintha valaki követne, vagy legalábbis figyelne. Rossz érzésem ugyan nem volt, de nem tetszett, hogy ilyen gondolatok cikáznak a fejemben.
Persze ezt inkább elmondtam Barnes-nak, aki ugyan önfeledten játszott fiával, mégis fél szemmel azt figyelte, kik vannak körülöttünk.
