Távolodó félelem - BEFEJEZETT

Múlt szikrái

Ártatlan kósza hang, amely bogarat ültet a füledbe. Szikrából szít erdőtüzet, megbénít és eluralja az elméd világát.
Kecsegtető ajánlattal áll elő, ő majd megszabadít a csalódás terhétől, de a súly ami ezt követően rád nehezedik összeprésel...ismerős a félelem, nem de?

Gyermekként, amikor kipróbáltam a színészkedést, rögtön beleszerettem. Maga volt a sors kusza fonala. Egy olyan új világ tárult elém, ahol nem az számított ki vagy, mit érzel éppen, hanem hogy kinek tudod eladni magad, egy kreált verziót. Nekem pedig nagyon jól ment.
Úgy éreztem itt elbújhatok, de ez is, ahogyan minden álca, egyszer csak összefolyt a valósággal. Az igazság pedig, akárcsak a maroknyi homok a kezemben, csak nézem, ahogy a szemcsék, lassanként kifutnak a tenyeremből, még egy porszem se maradt. Szertefoszlott minden.

A parton ücsörögtem, a sziklás részen, amit a lakótársam mutatott. A víz néha elérte a homokban pihentetett kezemet. Hajnal volt, a hőségnek nyoma sincs. Nézem a lassú napfelkeltét, ahogy az egész tenger és maga a part is élénk narancssárga színben világít.
Az aranyló homokszemcsékkel lepett telefonom rezegni kezd. A kijelzőre néztem, ha nem ő lenne, fel sem veszem. Nem zavarok meg egy ilyen gyönyörű pillanatot.

— Szia Helena. – köszöntem halkan.

— Szia. Tudom jövő héten lenne csak a havi elbeszélgetésünk, de a mai és holnapi napot Miamiban töltöm, megejthetnénk most a dolgot. – vágott a dolgok közepébe.

Szerettem benne a céltudatosságot, Helena egy olyan személy az életemben, akinek a jelenléte is a fejlődésre ösztönöz.

— Persze, elküldöm a címet, gyere csak.

Még egy darabig érezni akartam a part csendjét, a hullámok mámorát. Az ürességet, a lelket a lelketlenségben. Egy csepp szépet a tomboló világ fájdalmában.

Tudom, hogy ez nem tarthat örökké, sőt mindjárt vége szakad, a mély csönd és a nagyszerű töprengés szertefoszlik. Csodaországból vissza kell térjek a valóságba.

Időközben megbeszéltem Helenával, hogy a közeli, part menti kávézónál találkozunk. Izgatottan várt rám, de csak azért, hogy végre reggelizhessen.
Meséltem neki közben, a helyről ahol a reggelt töltöttem és a lakásról is, amiben a napjaimat töltöm mostanság. Futólag a bent lakó emberek is szóba kerültek, tehát puszta baráti csevej volt.
Mire vissza sétáltunk a házhoz, a többiek már fenn voltak, döbbent arccal pislogtak az idegen lány felé. Melody abbahagyta a reggeli készítést, Declan az izzadt pólóját szellőztette, valószínű most ért vissza a futásból.

Alexander ki sem nézett a telefonból.

— Ő itt Helena, az én... – kissé elbizonytalanodtam mit is kéne mondjak.

— Egy régi jóbarát. – fejezte be a mondatot, a mellettem álldogáló platinaszőke lány.

Kezetnyújtott az újdonsült ismerőseinek, és magyarázkodásba fogott, milyen régről is ismerjük mi egymást. Bambán álltam mögötte, miközben ő kiválóan kezelte a helyzetet.
Felmentünk a szobába, szorgosan becsuktam az ajtót, sőt még az erkély ajtót is, nehogy Declan bármit is meghalljon, ha esetleg kiülne dohányozni.
Ezalatt a szőke barátnőm kényelmesen helyetfoglalt a fotelban, én pedig vele szemben ültem le.

— Kezdjük az elejéről. Ahogy mindig. – szavaira, szokásosan felhúztam a lábam, én is kényelembe helyeztem magam a hosszú tárgyalás előtt.

— Az autóban ültünk és a nyaraló felé tartottunk. – kezdtem bele a történetbe.

— Hányan voltatok? – kérdezett vissza a pszichológusom.