Távolodó félelem - BEFEJEZETT

Bűntudat jelei

Alexander

— Alexander, – halkan mondta a nevem – semmi szükség a magyarázatra. Azt ugyanis olyanoknak mondjuk, akiket szeretünk, tartogasd csak te is egy olyan embernek. Én ugyanis nem igénylem, elvégre semmi közünk egymáshoz. Nem?

Égető nyomot hagytak rajtam a kiejtett szavai. Nem! Cseppet sem gondolom, hogy semmi közünk nincs egymáshoz. Lassan elnyúlok a kanapén, miközben agyamat az a gondolat járja át, hogy ő nagyon is komolyan beszélt.

Hideg kezeket éreztem a nyakam körül. Pár idegesítően szőke hajtincs lógott az arcomba.

— Min gondolkozol ennyire? – szinte már dédelgetett a hangjával – Szeretnéd, hogy olyan vad legyek mint a vihar?

Kiábrándító volt az egész jelensége, ártatlan lepkeként mutatkozott be és kétség sem fér hozzá, az is. Szánalmas, ahogy próbálja megjátszani magát, mint említettem kiábrándító a képzelet ő és a vadság.

— A vihar elmúlt, akárcsak te, Cassandra.

— Már itt sem vagyok. – hitetlenkedve pakolászta össze a dolgait.

Amilyen egyszerű volt őt felcsípni, annyira macerás az "elválás". Délután amikor rámozdultam az étteremben, akkor tudtam, hogy csak egy éjszaka lesz amit a felejtés számlájára írok.
Ám az előbbi veszekedés után, szívtelen volnék, ha hagynám, hogy a szőke lány az én ágyamban keljen fel reggel.

— Ne haragudj Cass, sértőn fogalmaztam. – néztem sajnálkozón az arcára, szemeibe könny gyűlt – Hazaviszlek.

— Hallottam már rólad, rengeteget mesélték, hogy Alexander nem ismeri a kímélet és a szeretet fogalmát.

— Ismerek minden egyes szót. – köszörültem ki a szavakat – Tudod mit mondanak még? Olyan gyorsan kerülsz ki az ágyamból, ahogy bekerültél. Ez nem csak engem minősít. – becsméreltem a velem szemben állót.

Idegesen járkált fel s, alá előttem éppen a legrosszabb dolgot póbálta kifontolni, amit a fejemhez vághat.

— Nem mondod komolyan. – akadt ki – Sarazz nyugodtan, amiért idióta mód azt gondoltam, hogy majd én.. – szavába vágtam.

— Te jó ég! – hangosan csattant a hangom – Negyed óra szemezés után az étteremben a füledbe suttogtam, hogy vágyom valakire, nem azt mondtam, hogy rád csupán valakire. Felhoztalak ide. Nyilván minden hősszerelmes így szokott udvarolni.

Beszívtam a levegőt,az orrnyergemet kezdtem fáradtan dörzsölni miközben a kocsikulcsomat kezdtem el keresni.

— Hívok egy taxit. – fogta magát és lelépett.

Nekem pedig eszem ágában sem volt megállítani, nem kellett volna vele kezdenem, de az ember őrült dolgokat tesz, ha felejteni akar.
Pár perce még úgy volt, hogy megnézünk egy filmet aztán folytatjuk azt amivel az este kezdődött. Most viszont csak Caly jár a fejemben és az, hogy mennyire kikészült.

— Caly? – hallottam meg Declan hangját.

— Felment, rosszul van. – mondtam miközben nem akartam, hogy bármiről is tudjon.

Elmesélte, hogy mi történt idelent és az említett személy kisírt szemeinek az okáról. Elmondott mindent, beleértve a pánikrohamot is.
Én eszetlen meg még egy erős veszekedést is kiharcoltam belőle, nem csodálom, hogy a teste már fizikai reakciókkal válaszol a lelki sokkra. Meg kell győződnöm róla, hogy jól van.

— Felmész és ránézel a kedvemért? – érdeklődtem.

Eszem ágában sem volt átengedni neki a terepet, ám tudom, hogy Caly most látni sem akar, nem kell, hogy még jobban megnehezítsem a dolgát.