Távolodó félelem - BEFEJEZETT

Viharzóna

Egy kölcsönkapott pólóban mentem le reggelizni, emlékszem az éjjel minden mozzanatára, így hát tudom ki a gazdája.
Aki történetesen a konyhában lődörög az éppen főzőcskéző Melody körül. Szinte leszédelgek a lépcsőn, borzasztó hatással van rám a másnaposság.

— Te jó ég! – sikkantott fel a lány amikor rám nézett – Mintha kimostak volna.

Haha! Igen csak kedves, mondjuk kétségtelenül igaza lehet.
A pultba kapaszkodva ültem le egy székre és próbáltam megtartani magam. Melody gondoskodó anyuka szerepére váltott, tányérnyi gofrit tolt elém. Habár ő a fiatalabb jól állt neki ez a szerep.

Alexander pedig, némi törődést sugározva egy tablettát és egy pohár vizet tolt elém.

— Vedd csak be és hirtelen minden tűrhetőbb lesz.

— Nem köszönöm, megvagyok. – erőtlenül suttogtam.

— Ugyan már, még ülve is alig állsz a lábadon, miért nem fogadod el? – húzta közelebb a gyógyszert amit az imént eltoltam.

Erre mégis mit kéne mondjak? Az igazat nem lehet.

A történtek után lecsúsztam, padlón voltam a sok mocsok között és még az ajtót is magamra csuktam, nehogy segítséget kapjak.

— Drágám. Ez nem mehet így tovább. – szólt anya aggódó hangon – Tönkre teszed magad és mindent amit magad köré építettél fel az évek során, a kapcsolataid, a munkád.

— Téged is tönkreteszlek? – amint kiejtettem a szavakat már meg is bántam.

— Tudod, hogy nem így értettem.

Igaza volt, mint egy tornádó szédelegve forogtam, fel sem tűnt, hogy mindent elsöprök ami a közelemben van.

— Ne aggódj ez csak egy rossz hónap, átvészelem. – hazudtam a szemébe.

Bizony hogy hazudtam, nem rossz hónap volt, hanem szar év. Az akkori forgatáson, sok időt kellett modellekkel töltsek, akik a nappali pillangókból éjszaka vadászokká váltak.

Magukkal ragadtak és elvittek egy buliba, ott történt meg először.

Tartottam tőle, közben mégis akartam. Négyen álltunk körbe egy ezüst tálcát, akkor azt hittem jó döntést hozok.
Az egész először egy kis fehér homokos partra emlékeztetett aztán a szemcsék vonallá alakultak.
A velem szemben álló vörösé volta az első kör, én a haramadik voltam választhattam, rövid csík, hosszú csík vagy meg sem teszem.

Amikor elmeséltem Patricknek, hogy mit is műveltem, váltig állítottam, hogy egyszeri alkalom volt. Akkor is hazudtam! Amint kitisztult az agyam, többet akartam, mégpedig azért mert az a két óra, amíg teljesen ki voltam ütve, az valami új volt. Amíg tartott a szer hatása, nem éreztem a fájdalmat, nem voltam elkeseredett, és nem fájt a mellkasom sem, azért mert levegőt veszek. Ezt akartam érezni a nap minden percében, ezt a semmit, az átjáró ürességet.

Ha éppen nem volt anyag, gyógyszerekkel jutottam el mámorító nyugodtság állapotába vagy erőssel, vagy nagyon sokkal.

— Tudod hogy mennyire rossz dolog amit teszel? – érdeklődött a terapeuta, akihez anya cipelt el.

— Volt már legalább egyetlen olyan pillanat az életében, amikor érezte hogy a gyötrelmek nehézsége lekerül a válláról? Amikor a lelke hirtelen olyan könnyed lesz mint egy apró madár, akit nem tartanak többé vas kalitkában?