Távolodó félelem - BEFEJEZETT

Talán őszinteség

 Ma már egyszer megosztottam ezt a részt. Ez most a szerkesztett változata, tartalmi változásokkal, tehát érdemes újraolvasni! 

— Köszönöm! Tegnap éjjel, – bizonytalanul ejtettem ki a szavakat – hazahoztál.

Bátortalanul támasztottam a konyha pultot. Vártam, hogy a konyhában sürgő-forgó fiú észre vegyen. Éppen a sütőt kapcsolta le, ijedten fordult meg.

— Ott csak nem hagyhattalak. – nevetett fel.

Talán nekem is ilyen könnyen kéne vennem. Még nem megy, még nem léptem túl a dolgon. Patrick mellé is nehezen ülök be, pedig benne szó nélkül megbízom. Csupán tisztában kell lenni, hogy velem nem lehet gyorsan menni.

— Fánkot sütöttem reggelire, egyél csak. – a sütemény felé bólintott és pakolászni kezdett a mosogató környékén.

— Tudod legalább a zacskóból kivehetted volna, amiben a futár hozta. – hitetlenkedve jegyeztem meg.

Azt hinné az ember, ha valaki a hazugságaiból él meg, legalább jól csinálja.
Szúrós szemekkel figyelt engem, mintha az én hibám lenne, hogy rajta kaptam egy ócska hazugságon.

— Csak jó színben akartam feltűnni. –a konyharuhával a pultra csapott.

Némi elfojtott idegesség tört fel benne. Nem is éppen miattam, csak a helyzet engedett utat neki. A belőlem kitörő nevetés az egész házat felverhette volna, de üres volt már a ház. Harsány hangom az ő arcára is mosolyt csalt, de amint megláttam el is rejtette.

Csupán ez is színjáték volna? Az egész, amit művelünk?

— Elég legyen. – mordult rám.

— Sajnálom. – szóltam a nevetéstől szakadozott hangon – Értékelem az igyekezetet.

Láttam az arcán, hogy zavarban van a helyzettől, ám ettől függetlenül képtelen voltam csillapítani a nevetést.
Ropogtatta az ujjait, zavartan beletúrt a fekete kósza hajszálaiba. Megindult a pult mögül, készült elhagyni a konyhát.
Mély levegőt vettem, elé léptem ezzel elzárva az útját. Óvatosan megérintettem az alkarját, meglepően hideg volt a bőre, a benti meleghez képest. Már tiszta hanggal szóltam hozzá.

— Azt hittem a színészek, ennél jobban hazudnak. – vártam, hogy mosolyogjon, hogy oldódjon a hangulat.

Nem történt meg, hosszasan kifújta a levegőt elnézett a fejem fölött, mogorva tekintetével került engem. Ám nem mozdult, ami jó jel.

— Nézz rám, kérlek! – megérintettem az arcát, szinte suttogtam a szavakat – Sajnálom.

Bánkódva sütöttem le a szemeim, de csak egy pillanatra aztán ismét a zöld szemeit fürkésztem. Úgy hittem nem enged, a makacssága nyer, én pedig vesztek. Végül újra hagyta felfedezni a mély zöld íriszeit, fáradtan beszívta a levegőt és mellém ült.

— Fátylat rá. – türelmesen csengett a hangja, megnyugtatott.

Boldogan haraptam bele a fánkba, amit ő „sütött". A jókedvem, amit az ő vidámsága hozott vissza, gyorsan el is illant. Az első két fánk után már fel is tűnt, hogy valami nincs rendben. Éreztem, ahogy szűkül körülöttem a tér és kevesebb a levegő. Az elmosódott alakot mellettem.

— Vaníliás? – érdeklődtem, levegőért kapkodva.

— Érzékeny vagy? – higgadt hangja, pillanatig gyógyító hatással bírt.