Távolodó félelem - BEFEJEZETT

Belevágni?

„Az élet végén megállva visszanézünk az elmúltakra, azt fogjuk mondani: sokat szenvedtem, sokat csalódtam– de szerettem"

Azt hiszem mindenkinek szüksége van életében egyszer legalább, hamvaiból újraéledő főnixre. Szüksége van mindenkinek a gyökeres változásra, a pillanatra amikor minden értelmet nyer, amikor rátalálunk önmagunkra. Mert az élet nem a kialakult mindennapi rutinról szól. Hanem a felejthetetlen lehetőségekről, a döntések és az esélyek végtelen tárházáról. Mert minden nap van lehetőséged változni, változtatni és felfedezni valami újat és mesést a világban, magadban.

Száguld mellettünk a táj, süvít az ismeretlen. Lejjebb tekerem a kocsiban az ablakot, hogy érezhessem a friss tengerparti levegőt. Kintről is csak a veszett forróság árad be, a felhevült levegő borzalmas hatással jár-kel.

— Szótlan vagy. – állapította meg a mellettem ülő Patrick.

Nem fordult felém, jó sofőr módjára, kizárólag az utat nézte. Sóhajtott, majd halkabbra vette a kocsiban a zenét, hátha válaszolok.

— Muszáj ezt? Feltétlenül kötelező kilökni a komfortzónámból, belökni a mélyvízbe?

Nehezebben viselem ezt az egészet, mint ahogyan azt gondoltam, a frusztráció kellemetlen helyzeteket szül mostanában. Elfojtottam, mindent, amitől féltem. Elzártam mert a félelem előbb utóbb fájdalomba fordul át. Ám rá kellett jöjjek, ez nem azt jelenti, hogy nem félek.

— Nem a világ dől össze oké?

Pedig én úgy érzem, hiába mondják az ellenkezőjét. Az én világom éppen darabkáira hull. Valami olyat készülök tenni amire kényszerítenek. Tudom, semmi jó nem sül majd ki belőle.

— Igazából el sem hiszem, hogy megteszed.

— Én sem hiszem el, elég nagy őrültség ahhoz képest, hogy gyűlölöm az embereket.

Tulajdon képpen egyetlen ész érvet sem tudnék felsorolni, hogy miért is fogadtam el az ajánlatot. Ez nem olyasfajta döntés volt, amit az eszével hoz meg az ember. Inkább, amit meggondolatlanul eldönt mert mindegy mi is lesz, ne az, ami most van.

— Szó sincs gyűlöletről, inkább csak rettegsz Caly.

Igaza volt Patricknek, nehéz beismerni, de így van. Ennyi idő után is meglep, mennyire ismer engem. Azt hiszem kiismerhetetlen vagyok, de ha ő néz a szemeimbe, bármit megláthat, ami bennem lakozik.
Ő Patrick J. Brooks a menedzserem, belépve a színészek életébe, első dolgom volt egy épeszű és megbízható embert találni magam mellé. Erre a munkakörre Patrick a megfelelő ember. Volt ám egy-két melléfogásom, de a sok rossz tapasztalat után besétált az ajtómon, helyet foglalt velem szemben a fotelban és megnyert magának.
Most éppen Miami tengerpartján furikázunk, elvállaltam egy főszerepet egy sorozatban, akkor még nem is sejtve mi vár rám. Nemsokára megérkezünk és akkor be kell költözzek egy házba, három idegennel, akik szintén a sorozatban játszanak.

Ha másvalakiről lenne szó talán nem így fogadná, talán egy másik ember számára ez egy hatalmas és igazi kaland lenne, de itt rólam van szó és ez számomra szenvedés.
Sok minden történt régen és mostanában, megválogatom az embereket, akik közel kerülnek hozzám. Igazság szerint, az emberek nem ismernek egy hamis képet mutatok magamról, hogy semmiféle képpen ne kényszerüljek bizalomra.

Tudod néha egyszerűbb hallgatni a dolgokról, a viharról, ami odabent tombol, mert amikor beszélek róla, az olyan visszavonhatatlan, őszinte és igazi. Tehát amíg csak én tudok róla, fenntarthatok egy olyan világot, ahol ezek a borzalmak egyszerűen nem is léteznek.