Távolodó félelem - BEFEJEZETT

Újabb Fuvallat

— Alexander, ki az? – kiabáltam a nappaliból.

Válasz híján egy szakadt öltözetű kisfiút pillantottam meg a boltív alatt ácsorogni. Kiköpött Alexander volt a fiú. Gyermeki rémület áradt zöld szemeiből, határozottan zaklatottnak tűnt. Amikor megpillantott engem, egy tapodtat sem mozdult.

— Menj csak beljebb, ő Caly, nem harap. – tette a kissrác vállára a kezét.

— Szia kishaver. – kedvesen nyújtottam a kezem felé – ülj csak le. Már sokat hallottam rólad.

Próbáltam hangulatot teremteni, habár tisztán láttam, hogy ez nem éppen a bájcsevej ideje.

— Elmondod mi a baj? – Alexander az öccsével szemben leguggolt és bátorítóan megfogta a kezét.

Mire az ijedt gyerek csak megrázta a fejét és össze vissza pislogott.

— Ha nem beszélsz nem tudok segíteni! – mondta, majd rám nézett – Hoznál neki valamit inni?

Bólintottam és megindultam a konyha felé, narancslét vettem ki a hűtőből átlátszó üveg pohárba töltöttem ki.
Mikor visszaértem a nappaliba még mindig, hatalmas csend uralkodott.

Éppen, hogy belekortyolt az üdítőbe, az asztalra tette. Bűnbánóan nézett a testvérére.

— Elszöktem. – elhalkulva ejtette ki ezt az egy szavas mondatot.

Alexander rögvest kikelt magából, nyoma se maradt az aggódó fivérnek, méreg öntötte el.

— Spanyolországból? Eszednél vagy te? – korholta le egyből.

Pár lépést hátráltam, hogy kivonjam magam a drámából.

— Amerikába hoztak, az iskolától kirándulni és tudtam hova kell jönni.

— Már bizonyára a rendőrséggel kerestetnek. – csendült fel ismét az agresszív hang – Szólok anyának.

— Ne...– folyt le egy könnycsepp a napbarnította ránctalan gyermeki arcon.

Alexander hosszasan szívta be a levegőt, tarkóját masszírozta és a falon lógó órát fixírozta.

— Mi az, hogy ne? Tudod te mit tettél? Nem gondolod, hogy halálra aggódják magukat érted? – artikulálva és hevesen mutogatva beszélt testvéréhez, mintha rossz lenne a felfogása – Ezért is én leszek majd a hibás. – csendesedett le.

— Azt mondtad ide mindig jöhetek ha baj van. – idézi fel bátyja szavait.

— De nem szó nélkül. – akkorát csap az asztalra, hogy én is megrezzenek.

A kis fekete hajú zöld szemű miniatűr Alexander változat feláll a kanapéról és az ajtó irányába indul. Rázkódik a teste a zokogástól.

— Na nem, – a fiú után kap és vissza ráncigálja a nappaliba – innen nem lépsz le!

Kézen fogom a lakótársamat és a konyhába vonszolom miközben elhadarom neki, hogy muszáj beszélnünk.

— Nem alkalmas Caly, családi krízis van. – kikerekedett szemekkel mered rám, hogy mégis mi a francot akarok éppen most.

— Pont ez az, ez a gyerek – váltok erőteljes, határozott suttogásra – a segítségedet kéri, úgy érzi csak rád számíthat erre fel, te csak ordítozol vele.

Kínosan felröhög és egy aprót tol rajtam, jelezvén, hogy szálljak le róla.

— Ha lenne testvéred megértenéd, – nyel egy nagyot – de jelenleg, nem vagy olyan helyzetben, hogy beleszólj ebbe.