Most én jövök

1. rész

Vee

Izgatottan nézek elébe az elkövetkezendő egyetemi éveimnek. Sikeresen felvételiztem a Thammasat Egyetem üzletvezetői szakára. Édesanyám roppant boldog volt, hogy az ő dédelgetett kisfiát Bangkokba küldi tanulni. Aki élt és mozgott, azoknak elmesélte, hogy mennyire boldog miattam. Bár az örömbe egy kis üröm is vegyült.

Fájó szívvel indított utamra, de lelkemre kötötte, hogy ha bármi történik velem, szóljak és ő segít nekem. Ennél hálásabb már nem is lehetnék. De őszintének kell lennem.

Nem is érhetett volna nagyobb boldogság, mint hogy elhagyhassam poros kis falunkat, Khok Mat-ot. Az élet itt elég unalmas, minden nap ugyanúgy telik. Felkel az ember, segít a szüleinek, kimegy halászni a Mekong folyóra, majd hazamegy. Ezzel még bajom se lett volna, de a fiatalok nyelve itt is ugyanolyan csípős, mint bárhol máshol.

Lassan töltöm a tizennyolcat, de még mindig néznek inkább egy kisfiúnak, mint férfinak. Hát igen, magasságom ugyan megvan hozzá, de a szélességem is. Bájos, pufók arcomba a hölgyek szívesen csípnek, ahogy a kipárnázott fenekembe is. Hiába mondom, ne tegyék, már felnőttem, csak nevetnek rajtam és tovább állnak. A serdülőkori pattanásaim úgy döntöttek, hogy velem maradnak, és támaszt nyújtanak a magányos napjaimon. Pedig nem kértem belőlük, de hát ez van. Pedig a barátait maga választja az ember, nem? Hát nekem ez se jött össze.

Bárcsak lettek volna barátaim, de az idő múlásával lemorzsolódtak, ilyen-olyan kifogásokkal, de mint rá kellett jönnöm, nem a kifogásokkal volt baj, hanem velem. Nem illettem a képbe.

Mindegyik jókiállású gyerek volt, magas, szikár testalkattal, hibátlan bőrrel, csillogó villogó fogakkal. Az enyém is csillogott, de nem a szépségétől, hanem inkább a drótkeretes fogszabályzótól.

A szerelmi életemről inkább szót se ejtsünk, mert aki tehette, – na, ők voltak bő számmal – az elkerült. Végül is ki akarna egy széltében, hosszában egyforma, zsíros hajú, pattanásos bőrű, szemüveges, fogszabályzós fiúval összejönni. Mit összejönni? Én már annak örültem volna, ha valaki megfogja folyton izzadó kezemet. Még izzadásgátlóval is folyamatosan fújkáltam, kevés sikerrel.

Szóval igen, határozottan szükségem volt már a levegőváltozásra, és egy szebb jövő reményében költöztem Bangkokba. Édesanyám hozott fel a nagyvárosba, rozzant platós teherautónkkal, de nem szégyelltem, mert megboldogult édesapám azt tanította, hogy büszkének kell lenni arra, amink van. Azért megdolgoztunk, és értékelnünk kell. És én így is tettem.

Tízéves forma lehettem, mikor eltávozott közülünk egy motorcsónak baleset következtében. Sajnos a nagyobb hajó győzött, a miénk kettétört, és a mélybe merült, apám testével. Sose találtuk meg, és még a drága, csodaszép Mekong folyónk se vetette ki magából, egyszerűen csak magába fogadta és nem eresztette. Így félárván maradtam. Anyukám megtett mindent, hogy tisztességesen felneveljen, kitanítson, amiért sose lehetek elég hálás. Bár a pénz sose vetett fel minket, azért eléldegéltünk, de az is igaz, hogy évről évre kevesebből.

Elhatároztam, hogy sokra viszem, és megszabadítom őt a nehézkes élettől. Csak járjam ki az egyetemet, jó jegyekkel vizsgázzak le, találjak egy megfelelő munkahelyet. Szép tervek ugye?

Majd kiderül, hogy ebből mit is sikerül megvalósítanom, vagy éppen nem.

Bolond fejjel az ember azt gondolja, hogy a nagyváros a lehetőségek tárháza, de azt kell mondanom, csak annak, aki a megfelelő ember ajtaját döngeti. Én aztán döngethetem a templom kapuját is, senki se fog segíteni. Nem ismerek én se kutyát se macskát errefelé, de még egy jó kinézetű majmot sem. Ilyenkor visszaemlékszem édesapám egyik kedvenc jelmondatára: „Oldd meg fiam, azért vagy." És én bizony megoldom, ha addig élek is, vagy ne legyen a nevem Vee Vivis.