Most én jövök

19. rész

Vee

Nagy csörömpölésre leszek figyelmes, egyből elfutja agyamat a méreg. Mindenki tudja, mennyire allergiás vagyok a poharak pocsékolására. Már pedig az ügyetlenségből elkövetett baleseteket nem nagyon díjazom. Morcosan vonulok hátra, és már fejben összerakom a fejmosásra szánt monológomat.

De mikor meglátom Mark-ot a padlón csücsülve, arca falfehéren világít, minden dühöm azonnal elszáll. Ritz-től megkérdezem mi történt, de ő csak kezét széttárva annyit felel, hogy béna volt. Mark nem ilyen ügyetlen, meg is mondom neki, most viszont nincs időm nyomozgatni, be kell vinnem a kórházba, mielőtt teljesen elveszítené az eszméletét.

Kikísérem a kocsihoz, beültetem, beszállok és már hajtok is a célom felé. Folyamatosan kérdezgetem, mégis mi történt, de érdembeli választ nem kapok. – Jól van, később is megkaphatom a válaszaimat! – Mert bizony, azokat meg kell kapnom.

Bekísérem, leültetem, én pedig odamegyek a recepcióhoz és kitöltöm a szükséges adatlapot. Hosszas várakozás után szólítják, pattanok én is, hogy vele menjek, de megfogja a kezem, kedvesen rám mosolyog, és azt mondja, megbirkózik vele.

Kicsit rosszul esik, hogy nincs szüksége rám, de aztán az ajtóból visszaszól, hogy megkérdezze, itt leszek-e még, amikor végez.

– Hová mennék? – mosolyodom el, ennyi elég is, hogy túllendüljek hirtelen jött rosszkedvemen.

Fél órája várakozok, türelmetlenül dobolok a térdemen. Haza szeretnék már menni, hosszú nap volt, és a raktárban történt incidensünk is kivette belőlem az energiát. – Micsoda együttlét volt! – Elérte, hogy csak rá tudjak gondolni és senki másra.

Azt is hozzá kell tennem, hogy ezt nem most sikerült elérnie, hanem, bármilyen szomorú is, ezt már réges-régen. Most jöttem rá, hogy miért is nem akartam kapcsolatot. Miatta. Mert páromként tudat alatt, mindig is csak őt tudtam elképzelni, rá vágytam, mit vágytam? Érte bolondultam az első pillanattól fogva, ahogy meghallottam csilingelő hangját.

Emlékszem, egy időben csak Csingilingnek hívtam, amiért leszidott, ezért gyorsan abba is hagytam. Mindig azt tettem, amit ő akart, de most úgy érzem fordult a kocka.

Ritz-nek igaza volt, döntöttem, mégpedig Mark mellett. Bármennyire is lesz nehéz, magam mellett akarom tudni, akár a bárban, otthon, és az ágyamban. Eldöntetett, csapok térdemre, minket összeköt a múlt, jelen és a jövő.

– Köszönöm doktor úr, kiváltom a gyógyszereket – a vizsgáló terem felé pillantva, az ajtóban álldogál Mark.

– Tíz nap múlva jöjjön vissza varratszedésre.

– Úgy lesz doktor úr – illedelmesen elköszön, mosolyogva jön felém.

Figyelem, ahogy lassan felém lépdel, sérült keze bekötve, szája fáradt mosolyra húzódik. Még egy ilyen egyszerű tevékenység során, mint a séta, elképesztően néz ki.

Szívem megállíthatatlanul zakatol, azt dübörögi, hogy ő a tiéd, a tiéd, a tiéd. Megáll előttem, ép kezét felém nyújtja.

– Mehetünk? – billenti oldalra fejét.

Gödröcskés mosolyától elakad a szavam, és alig tudom kipréselni szavamat.

– Persze – fogom meg kezét, összefűzöm ujjainkat és felállok.

– Mit csináltak veled? – elindulunk kifelé.

– Össze kellett varrni. Kaptam fájdalomcsillapítót, illetve receptet, amit ki kell váltanunk.