Most én jövök

30. rész

Mark

Mikor felkeltem tudtam, hogy ez a nap nem teljesen úgy fog eltelni, ahogy tervezték a szüleim és Nuea. Korán reggel kirángatott anyám az ágyból, pedig szívem szerint aludtam volna még. De nem tehettem, az átkozott esküvő miatt.

A kiborulás szélén állok, de igyekszem tartani magam. Nem akarom megadni nekik, hogy lássanak összeomlani. Még ha Vee már nem is lesz az életem része, szeretném azt gondolni, hogy büszke rám, amiért erős maradok. Végigcsinálom bármibe kerül is, ráérek később összezuhanni.

Legnagyobb szerencsémre Kamphan mindig akkor jelenik meg, amikor a legnagyobb szükségem van rá. Néha ugyan eltűnik, mindenféle kifogással élve, de ennyi magány kell. – Legyünk már túl rajta! – Úgyse fog megváltozni semmi, akkor miért kell az egész napomat végigszenvedni?

Felveszem az újonnan készített öltönyömet, meg kell hagyni nagyon elegáns. A fekete nadrág tökéletesen passzol rám. – Bárcsak láthatná Vee! – Fekete inget választottam hozzá, úgy gondolom, illik a mai gyásznaphoz. Az öltöny viszont ámulatba ejt. Sötétkék alapon, apró fehér tűpöttyök lepik el, a mellkasától felfelé pedig fehér vékony levélminták borítják.

Hajamra hajhabot teszek, ujjaimmal beletúrok, kócos hatást keltve. Rendezetlen fürtjeim összevissza állnak, pont ahogy Vee szereti. Azt mondta, mindig arra emlékezteti, amikor egy átszeretkezett éjszaka után felébredek.

Még ha senki sem fogja tudni, én igen, hogy ezt Vee miatt csinálom. Legalább így velem lesz egy kicsit, és ez erőt ad. Egy kis parfümöt fújok magamra és megállapítom, hogy kész is vagyok. Legnagyobb bánatomra nyílik az ajtó, és anyám dugja be makulátlanul tökéletes arcát.

– Kész vagy? – kérdezi.

– Igen – fordulok felé, hogy jóváhagyja.

– Igazítsad meg a hajad, így borzasztó! – húzza össze vékony szemöldökét.

– Felejtsd el, így marad! – préselem össze számat.

– Akkor legalább tegyél fel egy kis alapozót, a szemed alatt sötét karikák húzódnak.

– Nem.

– Ebből elég! – nagyobbra tárja az ajtót és tökéletes, rózsaszín kiskosztümjében betipeg.

Mögém húzza a puffot, vállamba kapaszkodva kényszerít, hogy leüljek.

Kotorászik a pipereasztalon, előveszi az alapozót, nyom belőle az arcomra, és értő gondossággal eldolgozza az arcomon. Minden figyelmét rám összpontosítja, és talán még zavarba is jövök tőle.

– Miért csak most figyelsz rám? – kérdezem.

– Hogy érted? – közömbösen sminkel tovább. – Nézz fel! – kihúzza a szememet.

– Miért nem törődtél soha velem, az érzéseimmel?

Keze egy pillanatra megáll, megremeg, de tényleg csak pár másodpercre, majd folytatja.

– Felneveltelek, kiiskoláztattalak és még férjet is találtunk neked.

– És ebből melyiket választottam én? – nézek rá vádló tekintettel. – A nevelést a dadámra bíztad, az iskolákat apám választotta, Nuea-t pedig te sóztad a nyakamba.

– Tehát mindent megkaptál, köszönd meg!

– Nézőpont kérdése –sóhajtom –, szerintem mindent elvesztettem.

Elgondolkodva néz rám, szemében mintha a megbánás apró szikrája gyúlna, de pislog egyet és már csak hűlt helyét látni. Ugyanaz a ridegség uralkodik benne, mint életem bármelyik pillanatában.