Most én jövök

28. rész

Mark

Ha azt hiszik, hogy ilyen könnyedén feladom, hát tévednek. Még ha hozzá is kell mennem, egy idő után azt fogja kívánni, hogy bár ne történt volna meg. Erre megesküszöm, és perceken belül már kezdhetem is bosszúhadjáratomat.

A mai napomat már betervezték, hiába is ellenkeztem. Így most itt ülök a kanapén, kényelmetlenül feszengve az egyik méretre szabott öltönyömben. – Borzasztó kényelmetlen! – Lazítom meg nyakkendőmet, mire anyámtól megrovó pillantásokat kapok.

Nem is érdekel, fogom magam és felmegyek a szobámba átöltözni. Miért kellene úgy kinéznem, ahogy ők akarják? Vee elvárná tőlem, hogy magamat adjam, és nem hódoljak be másoknak. Előveszem a legkényelmesebb ruhadarabjaimat, felveszem. – Igen, ez már sokkal jobb! – Nyújtózkodok, guggolok párat, és boldog mosollyal visszamasírozok a nappaliba.

Anyám mozdulatlanul ül, de mikor meglát, egy pillanatra megdöbben, majd visszarendezi arcát, ugyanolyan szoborszerűvé, mint ahogy általában kinéz. Most is, mint mindig makulátlan a külseje. Hosszú fekete haja a hátának simul, egyetlen rakoncátlan, kóbor hajtincse sincs, fehér kosztümjét mintha ráöntötték volna. Vörösre lakkozott körmeit vizslatja, türelmetlenségnek semmi jelét nem látom. Pedig biztos vagyok benne, hogy majd felrobban legbelül.

Ha valamit igazán utál, az a késés. Már több mint fél órája várjuk Nuea-t, mert együtt megyünk kiválasztani a helyszínt, az öltönyöket, és az ünnepi menüt is ki kell választani. Igaz, hogy szűk családi körben lesz megtartva az esküvőnk, de attól még meg kell adni a módját.

Nekem elég lett volna, ha bemegyünk a hivatalba, aláírjuk a papírokat és mindenki menne a saját dolgára. – De nem! – Még a múltkori öltönyömet se vehetem fel, mivel szerintük az rossz ómen.

Nem is értem, mit gondolnak? Hogy ez majd működni fog? Boldogan élünk, míg meg nem halunk? Ezt fújhatják! Ha rajtam múlik, akkor a pokol bugyraiban fogunk élni mindannyian. Mert ezt a sorsot nemcsak Nuea-nak szánom, hanem az egész kedves családomnak.

– Nem jön a kedves leendő vejed? – kérdezem gúnyolódva kedves édesanyámat.

– Nemsokára itt lesz – néz rám közömbösen.

– Nem is tudtam, hogy későbbre beszéltük meg? – nézek az órámra. – Szerintem fél órát késik. Nem – emelem fel ujjamat – már negyven percnél tart! – mosolyodok el negédesen.

– Mark, inkább maradj csendben.

– De anyu, elkésünk mindenhonnan! Olyan kellemetlen lesz! – adom alá a lovat.

– Odaérünk időben.

– Ha te mondod.

Kínos csönd áll be kettőnk között. A faragott faliórára pillantok, ketyegésének hangja élesen kihallatszik a némaságban.

– Tikk-takk! – mondogatom. – Tikk-takk!

– Direkt csinálod?

– Igen, felebaráti szeretetből!

– Az idegeimre mész – teszi keresztbe lábát.

– Biztos, hogy én? Nem inkább Nuea?

– Jobb, ha hallgatsz – förmed rám.

Legyen, ő akarta. Felteszem a cipőbe bújtatott lábamat a krémszínű, méregdrága kanapéra.

Hátradőlök, és nagyot nyújtózok. Anyám idegesítésére felvettem a legelnyűttebb pólómat, és még így is szakítottam rá pár lyukat, a hatás kedvéért. Hozzá egy agyonkoptatott rojtos, szaggatott farmert. Az övem jókora darabja csüng a semmibe, igazán csöves hatást keltek.