Most én jövök

26. rész

Mark

A hajnal első napsugaraival ébredek. Pár óránál többet nemigen aludtam, azt is csak forgolódva, éberen tettem. Tisztában voltam vele, hogy mi vár rám, és ez rettegéssel töltött el. Az utolsó utáni pillanatot is ki akarom élvezni, hogy az mellett vagyok, akit igazán szeretek.

A tegnap este csodás volt, ennél szebb búcsúajándékot nem is kaphattam volna. És most nem csak az együttlétünkre gondolok, hanem arra, amit utána mondott. Szeret. Még mindig ugyanaz a szerelem izzik benne, mint fiatalkorunkban, és talán, a hosszú, külön töltött évek alatt sem szűnt meg.

Bárcsak elmondhatnám neki, amit érzek, de nem tehetem. Ilyen körülmények között teljesen felesleges. Csak még nagyobb fájdalmat élne át, amikor reggel utánam tapogatózik az addig kihűlt ágyban. Pedig ha lehetne, kikiabálnám a világnak, hogy én, Mark Masa, szerelmes a hajdani legjobb barátjába, akiért az életét is feláldozná. És ha belegondolok, meg is teszem.

Azért, hogy ő békében, nyugodtan élhessen, megteszem a számomra legtaszítóbb dolgot. Mert ennyire szeretem. Nem bírnám elviselni azt a kínt, hogy mellettem hullana darabjaira, ahogy lépésről lépésre elveszít mindent, és a végén nem maradna számára más, csak a csalódottság. Ami egy idő után gyűlöletbe fordulna át, megutálva engem, az egész lényemet, létezésemet. Inkább maradjak neki egy viszonylag szép emlék, röpke együtt töltött pillanatokkal.

Kitapogatom a telefonomat, négy óra ötvenöt-öt mutat, ideje a távozásnak. Lefejtem szoros ölelését, amit dünnyögve vesz tudomásul, de nem ébred fel. Hátára fekszik, haja szétterül a párnán, mellkasáról félig-meddig lecsúszik a takaró, szabadon hagyva bőrét.

Engedélyezek magamnak egy utolsó csókot, óvatosan megsimogatom férfias állát, rózsás, szív alakú száját. Olyan nehéz búcsút mondanom, inkább nem is teszem.

Azt mondják az emberek, hogy én szép férfi vagyok, de csak azért, mert még nem találkoztak Vee-vel. Az egész lénye férfiasságot sugároz. Fehér, makulátlan bőrést sok nő megirigyelné, ahogy hosszú, sűrű, fekete pilláit is.

Igen, gyönyörű férfi, legalábbis számomra. Azzal is tisztában vagyok, hogy ő az én lelki társam, szerelmem, vágyaim netovábbja. Más körülmények között, ha nem kötnének gúzsba családom terhei, biztosan hozzá akarnék menni. Nem lenne az a pénz, ami megakadályozna benne.

Feloldom a telefonomat, és lövök pár képet, hogy mégis legyen mire emlékeznem szomorúbb napjaimon, ennyi még nekem is jár. Miután megvagyok, kicsusszanok az ágyból, de azért visszahajolok, hogy gondosan betakargassam, nehogy megfázzon.

Kiosonok a hálóból, az ajtó halkan kattan mögöttem, már nincs visszaút, megteszem. Bemegyek a szobámba, de úgy istenigazából nem akarok magammal vinni semmit, csak Vee régi elnyűtt pólóját veszem magamhoz.

Bele is bújok, még véletlenül se tudják tőlem elvenni, majd egy halásznadrágot húzok fel és már indulok is. A nappaliban megállok, ott árválkodik egy kép róla, és egyszerűen nem tudom megállni, hogy ne vigyem magammal. Kihalászom a képkeretből, összehajtogatom, és becsúsztatom zsebembe.

A gondosan megírt levelem már ott várakozik olvasásra az asztalon, még éjszaka sikerült odacsempésznem, arra gondolva, hogy esetleg a sietségben elfelejtem. Itt az idő, távoznom kell. Egyre mélyebben szívom magamba a levegőt, nem szeretném elbőgni magam mások előtt. Majd mikor csak a néma falak vesznek körül, akkor adok hangot fájdalmamnak. Azok legalább meghallgatnak és szótlanul vigasztalnak.