Most én jövök

27. rész

Vee

Nem is tudom, hányadjára olvasom el Mark nekem szánt levelét. Tudtam, éreztem, hogy valami nem stimmel vele, mégis hagytam, hogy magában őrlödjön. – És ez lett a vége! – Üveges tekintettel bámulok ki az ablakon, és csak azon tudok kattogni, hogy mit rontottam el. – Vajon az én hibám?

Már ébredésemkor észleltem, hogy ez nem a szokásos reggel. Kinyújtottam kezemet, és csak a kihűlt lepedőt tudtam markolászni, pedig akkor még teljesen máshoz volt kedvem. Pár percbe beletelt, mire kimásztam az ágyból.

A nappali és a konyha némán sóhajtoztak, alig várták, hogy megteljenek élettel. Álmosan törölgettem szememet, kipiszkáltam a csipát szemem sarkából, közben őt szólongattam, de nem felelt. – Hogyan is válaszolt volna? – Már rég elmehetett, mire én felébredtem.

A szobájába érve kicsit megnyugodtam, minden úgy volt, ahogy már megszoktam. Ágynemű bevetve, a szekrényben szépen sorakoztak a behajtogatott ruhái, a nagyobb darabok pedig felakasztva a fogason sorakoztak. – Nincs semmi baj! – Nyugtattam magam, kisebb sikerrel.

A mélységes megdöbbenés akkor ért, mikor az étkezőasztalra pillantottam. Ott árválkodott, szomorúan kacsintgatott rám. Halványrózsaszín boríték, rajta cirkalmas betűkkel ott állt a nevem, csak egyszerűen, Vee. Akadozva szívtam be a levegőt, féltem attól, ami benne áll.

Remegő kezekkel bontottam ki, széthajtogattam a papírlapot, és olvasni kezdtem. Hirtelen szédülés fogott, el, ezért leültem a legközelebbi székre, rákönyököltem az asztalra.

„Vee!

Meghoztam életem egyik legnehezebb döntését.

Tudom, hogy soha nem fogsz nekem megbocsátani, de nem is várom el. Sőt, megérdemlem, ha gyűlölni fogsz életed végéig. Azt viszont tudnod kell, hogy rövid, huszonhét évem során, veled voltam a legboldogabb. Soha senkivel nem éreztem ilyen jól magam, élveztem minden egyes percét.

Amikor újra találkoztunk, nem tudtam, hogy valakihez ilyen közel tudom magam érezni, azt pedig főképp nem, hogy én ezt akarom is.

Meg szeretném köszönni az édes pillanatokat, amiket szereztél nekem, éreztetted, hogy még én is kelhetek valakinek. Melletted azt éreztem, hogy újra vagyok valaki, egy értékes ember, akit még szerethetnek is. És, hogy te szerettél, vagyis szeretsz, számomra felbecsülhetetlen értékkel bír. De...

Mindig van egy de.

Mondhatnám, hogy meg tudnám szokni a szegényes körülményeket, a kemény fizikai munkát, de ez nem így van. Vágyom a megszokott életmódom után, és tudom, hogy ez szánalomra méltó, de nem tudok mit csinálni.

Végtelenül sajnálom, hogy újra megbántalak, de meg kell tennem, a te érdekedben.

Köszönök mindent.

A te Mark-od."

Érdekes levél, de egy szavát se hiszem el, már ami az indokait illeti. Tudom, hogy boldog volt itt, egyáltalán nem vágyott a régi életére, ez csak egy hülye kifogás, semmi más. A tegnapi éjszakánk is ezt bizonyítja, olyan áhítattal omlott karjaimba, olyan odaadó volt.

Kopogtatnak az ajtón, erőt veszek magamon felállok és kinyitom. Yoo mosolygos arcával találom szembe magam, fülig ér a szája, és már türelmetlenül toporog, arra várva, hogy beengedjem. Félreállok és már törtet is befelé. Körbe néz, és tanácstalanul fordul meg.