Most én jövök

23. rész

Vee

Háromnapi aggódás után az elveszett bárányka hazatalált. Mérhetetlenül megkönnyebbültem, ugyanakkor fellángolt bennem a düh. El se tudja képzelni, min mentem keresztül ez alatt az idő alatt. Büszkeségből nem kerestem, nem mintha ő izgatta volna magát miatta.

Mikor megláttam, nem akartam mást, csak átölelni, magamhoz szorítani és el nem engedni. Ehelyett játszottam a közömböset, és durván beszéltem vele. Pedig még a kedvencemet is megfőzte, csak hogy kedveskedjen nekem. Tudom, hogy csak békíteni akart, de akkor ez nem nagyon hatott meg.

Hallottam, hogy fürdik, majd azt is, hogy hangosan bevágja maga mögött az ajtót. Ekkor jelzett a pocakom, hogy igencsak éhes. Amióta elment, alig ettem pár falatot. Ezért kiosontam a konyhába és a lábast magam elé véve elkezdtem befalni a nekem szánt falatokat. Annyira finom volt!

Később megfürödtem, és nem bírtam megállni, hogy rá ne nézzek, amiből az lett, hogy a karjaimban kötött ki. Talán egy óráig tanulmányoztam békés, feldagadt arcát, vörösre harapdált száját. Annyira az elején vagyunk ennek a valaminek, ami közöttünk van, nehéz az összecsiszolódás, de majd megoldjuk, persze, ha ő is akarja.

A reggeli találkozásunk a konyhában, az elvárásaim felett teljesített. Megtudtam, amit akartam, sőt, talán még annál kicsit többet is. És az a csók! Valami isteni volt, sose gondoltam volna, hogy három nap megvonás ennyire kétségbeesetté tesz.

Legszívesebben ágyba vittem volna, de sajnos nem tehetem meg. Az embernek vannak kötelességei, amiket meg kell tennie, bármennyire is mást szeretne az illető. A három nap alatt elhanyagoltam a munkámat a többiek rovására, még egy napot nem lehetek távol.

Gondolatomból Yoo térít magamhoz, mosolyogva áll a pultnak támaszkodva.

– Visszatért a galambocskád? – kérdezi.

– Még tegnap este! – mosolyodom el.

– Alig vártad, mi? – játékosan mozgatja meg szemöldökét.

– Ilyet sose vallanék be, de ha mégis, akkor valószínűleg igazad lenne.

– Vee, nem szégyen az, ha az ember szerelmes!

– Tudom...

– Olyankor csicseregnek a madarak, a világ virágba borul, és a borús időt is verőfényes napsütésnek érzékeled.

– Micsoda bölcs szavak! – alig bírom visszafojtani a nevetésemet. – Veled is ez a helyzet?

– Az én szerelmem olyan mély – teátrálisan szívére teszi kezét –, hogy az emberi ésszel felfoghatatlan!

– Nagy szavak! – még ilyennek sose láttam barátomat.

– Így is gondolom – ábrándosan néz ki fejéből. – Ő az egyetlen csillag az égen, ami a legfényesebben ragyog!

– Egyre kíváncsibb vagyok, ki lehet a te nagy szerelmed?!

– Hmm... Csak akkor mutatom be, miután elköteleződtél! Addig nem!

– Miért is?

– Mert ha már elrabolták a szívedet, akkor nem tudsz első látásra beleszeretni!

– Jézus! Mennyire nyálas vagy! – berzenkedek. – Nem vagy beteg?

– Nem, csak szerelmes! – könyököl a pultra és ábrándozva néz ki fejéből. – Majd megérted.

– Azt hiszem értem, csak én nem vagyok ennyire... ennyire... – mutatok végig rajta –, hát ilyen.

Nevetve csóválja fejét, tisztában van azzal, hogy hogyan viselkedek, ha szerelmes vagyok. Az igaz, hogy nem szoktam ennyire romantikusan fogalmazni, de ugyanakkor én a tetteimmel mutatom meg, hogy mennyire oda és vissza vagyok a páromért. Legalábbis szerintem.