Most én jövök

11. rész +18

Vee

Tényleg hosszú volt az éjszaka, de Mark bírta a gyűrődést. Ennél már csak akkor lehetnék elégedettebb, ha elölről kezdenénk az egészet. – Édes álom! – Nem tudom, hogy a történtek után mihez kezdjek. Ha felébred vajon megbánja az egészet? – Nem hiszem! – Ő is ugyanúgy élvezte, ezt nem tagadhatja.

Mióta is vártam ezt az éjszakát? Több mint hét éve, de megérte. Még csak reménykedni se mertem, hogy megkaphatom, és lássunk csodát, mégis megtörtént. Elégedettséget kellene éreznem, de mégis valami más bolyong bennem.

Minden vele tölthető perc egyre csak fogy, és holnap visszatérünk a régi életünkhöz. Vagyis én, neki teljesen felfordult az élete. De most, hogy belekóstolhattam, egyáltalán nincs kedvem lemondani róla, mégis muszáj lesz. Nem engedem meg magamnak azt a luxust, hogy magamhoz láncoljam.

Gyorsan rá unna a folytonos munkára, kevés szabadidőre, még kevesebb pénzre. Nem tudnám csili-vili éttermekbe hordani, különböző drága ajándékokkal meglepni. Kevésnek érzem magam hozzá. Talán igaza volt, amikor nemet mondott. Még ha egy idő után érzett is volna valamit irántam, a köztünk lévő társadalmi különbség közénk állt volna, ahogy most is.

Így hát megelégszem azzal, amit ezen az úton megkaphatok. Sokat gondolkoztam azon, hogy miért is jöttem vele, annak ellenére, hogy csúnyán váltunk el. Bosszúból? – Nevetséges! – Sose akartam megtorolni sérelmeimet, jó, néha azt kívántam, hogy ő is élje át azokat a fájdalmakat, amiket nekem kellett. De mikor rám vetette szenvedő, könyörgő tekintetét, elég volt ahhoz, hogy gondolkodás nélkül rábólintsak. – Hát igen, még mindig hatással van rám!

Kihasználtam a kínálkozó alkalmat, a gyengeségét, és ajánlatot tettem. Bizony, mikor újra megpillantottam, tudtam, hogy akarom őt, kell nekem. Az ágyamban, a karjaimban akartam tudni, és csak vártam a megfelelő pillanatra. Tudtam, hogy el fog jönni, túl sok volt a bizonytalanság benne.

Derekáig húzom a takarót, és gyönyörködök a látványban. Hófehér bőrén ott sötétlenek a foltjaim, amit a tegnap éjszakai hancúrunk során ejtettem rajta. Ajka résnyire nyitva, pillája meg-megrezzen, mellkasa egyenletesen emelkedik. – Most hogyan tovább? – Még egy napig az enyém vagy.

Ajkára hajolok, de megállok, végignézek lehunyt szemén, pisze orrán, majd duzzadt szájára esik pillantásom. Annyira kívánom, hogy az elmondhatatlan.

– Nem fogsz megcsókolni? – nyitja ki mindig mosolygós szemét.

– Várom, hogy könyörögj érte? – simítom meg oldalát.

Kevés embernek van olyan selymes bőre, mint neki.

– És ha nem fogok? – mosolyodik el.

– Az a te bajod lesz – húzódom el. – Így jártál, már nem akarom – karomat fejem alá teszem.

– Ilyen könnyen lemondanál róla? – könyököl fel. – Csalódtam benned, Vee Vivis.

Olyan hangsúllyal ejti ki nevemet, hogy abba beleborsódzok.

– A csókról vagy rólad? – húzom fel szemöldökömet.

– Jó kérdés – billenti oldalra fejét.

– Megmondjam?

– Csak, ha szeretnéd – harapja be alsó ajkát.

– Maradjon az én titkom – rántom magamra és megcsókolom.

Édes, vágytól teli, doromboló. Tökéletesen reagál minden mozdulatomra, érintésemre, egyszerűen nekem teremtették, semmi kétség.

Annyira tudnám élvezni otthon is ezt a fajta kényeztetést, de nem fogom. Leckét kell kapni az élettől, hogy semmi sem olyan egyszerű, ahogy elgondolja. Még ha nehezemre is esik az elválás gondolata, meg fogom tenni, elhagyom, úgy ahogy ő tette. Egyszerűen kilépek az életéből, mintha meg sem történt volna.