Most én jövök

15. rész

Vee

Mindig ilyen rossz volt vele? Rendesen meg kellett erőltetnem magam, hogy ki tudjak elégülni, és az se kis erőfeszítésembe került, hogy őt is a mennyekbe tudjam juttatni. Viszketett a bőröm, ha hozzáért, csókját ügyetlennek és nyálasnak éreztem. Nyögései pedig olyan erőltetettek és hangosak voltak, azt hittem, összedőlnek tőle a falak.

Azt persze észrevette, hogy mikor érkezett meg Mark, és még hangosabb fokozatra kapcsolt. De hogy én mennyire nem élveztem együttlétünket, azt már nem. Nem is értem, miért mentem bele. Talán meg akartam győzni magam, hogy Mark után is van élet?

Sajnos rá kell jönnöm, hogy ha megkaptad azt, ami után évekig sóvárogtál, nem tudod csak úgy elengedni. Lehet rosszul döntöttem, amikor felajánlkoztam neki? Jobb lett volna megmaradni ismeretlen ismerősnek? Legalább nem tudnám milyen forró és szűk, mennyire élvezi érintésemet. Vagy, ahogy kielégülés után karomba omlik és hálásan dorombol.

Mark... Folyamatosan őt próbáltam Ritz helyébe képzelni, néha még sikerült is, de gyorsan elillant a kép. Ő sokkal finomabb, érzékibb, minden rezdülésére reagálok, és csak arra vágyom, hogy alattam sóhajtozzon, pont úgy, mint a nászúton.

Ehelyett, itt liheg rajtam Ritz, verejtéktől csatakosan, és még az illatunk keveredése is bántja az orromat. – Mássz már le rólam! – Fogom meg vállát és letolom magamról, hatalmas megkönnyebbülést érezve. Azt hiszem, itt az ideje, hogy véget vessek annak, ami közöttünk van. Semmi értelme, főleg, hogy nem is kívánom, sőt most azt mondanám, hogy inkább taszít közelsége. – Vajon elaludt már Mark? – Remélem nem hallgatta végig küszködésünket. Mert ezt nem lehet együttlétnek nevezni, ahhoz túl silány, semmitmondó, üres volt.

De miért is foglalkoztat ez ennyire? Hát felállítottam a szabályt, hogy házinyúlra nem lövünk! Bár már akkor sem gondoltam ezt komolyan, csak kíváncsi voltam, hogy meddig bírjuk visszatartani vágyódásunkat egymás iránt.

– Nem mész haza? – kérdezem mintegy mellékesen.

– Itt alszok – húzza magára a takarót.

– Jól van, de aludjál.

– Gyere közelebb – búgja –, át szeretnélek ölelni.

– Melegem van, inkább ne.

– Miért vagy ilyen? Régen szeretted, ha hozzád bújtam.

– Jól mondod, régebben.

– Gonosz vagy! –sértődötten fordul a fal felé.

Megvárom, amíg elalszik, majd kimászok az ágyból, és a konyhába megyek.

Kiveszem a citromos teát, amit még Mark készített, és lehúzok egy pohárral. Semmi kedvem visszamenni a hálószobámba, de valahol aludnom kell. Visszafelé sétálva Mark szobája felé pillantok, az ajtó résnyire nyitva, halvány fény szűrődik ki alatta. Önkéntelenül arra visz a lábam, benyitok, és egyből meglátom az édesen szundikáló személyt. Közelebb merészkedek, leülök az ágy szélére és tanulmányozom. Szeme környéke be van dagadva, mintha sírt volna, ajkát vörösre harapdálta. Felsőtestét nem takarja semmi, így láthatom a rajta ejtett foltjaimat.

Büszkeséggel tölt el, hogy még látszódnak, bár már sokat halványodtak. Gyengéden megérintem őket, bőrének tapintása ugyanolyan selymes, mint amire emlékszem. Nyöszörögve hátára fordul, karjait széttárja.

– Mark, felébredtél? – kérdésemre meg se rezdül. – Mark! – semmi, mélyen alszik.

Végighúzom ujjam hegyét ajkán, résnyire kinyílik. Nem bírok ellenállni a kisértésnek, lehajolok és gyengéden összeérintem ajkunkat. Meg is jön a válasz, milliónyi pillangó kezdett repkedni gyomromban.