Most én jövök

6. rész

Mark

Azt mondják, az ember életében az egyik legszebb nap, az esküvője. Az enyém is annak indult, mondom, csak indult.

A hátsó szobából figyeltem a beözönlő embereket, láttam boldog mosolyukat, vidám hangulatukat.

– Mark, még meggondolhatod magad! – szólal meg hátam mögött barátom.

– Miért tenném?

– Tudod te azt jól.

– Nem, nem tudom – felelem mogorván.

– Nem is szereted.

Szerelem? Az olyan luxus, amit nem engedhetek meg magamnak, ezt már régen megtanultam. Nagy a szülői nyomás, az elvárásoknak meg kell felelni. Nuea-val az őseink révén ismerkedtünk meg, majd randizni kezdtünk, és itt kötöttünk ki. Megígértük egymásnak, hogy megpróbáljuk a legjobbat kihozni a kapcsolatunkból.

A szüleink örültek, így létrejöhet az a fúzió, amit már régóta szerettek volna, és most, hogy a gyermekeik egybekelnek, nincs semmi akadálya. Kedveltem őt, talán még szerettem is valamennyire legbelül, de ez nem szerelem. Az tudom milyen érzés, és ez nem az, de nem bánom. A mi köreinkben ez lényegtelen, csak az, hogy a vagyon vagyonnal társuljon.

– Ne rontsd el az életedet! – mondja meggyötört hangon Kamphan.

– Jó lesz ez, bízz bennem.

– Nem veled van a gond – suttogja.

– Tudsz valamit, amit én nem?

– Ugyan, mit tudhatnék – de látom rajta, hogy valamit titkol előlem.

– Mit szólna ő, ha tudná, hogy eladod magad?

Kérdésére megáll bennem az ütő. Nagyon ritkán beszélek róla, leginkább magamban dédelgetem emlékét. – Mi lehet most vele? – Kibámulok az ablakon, és egyszerre elmosódik minden, és megjelenik előttem bájos arca, szikrázó szeme, édes mosolya. Ennyi idő után se tudtam elfelejteni legjobb barátomat, valamiről mindig eszembe jut. Pedig volt idő, amikor sikerült nem gondolnom rá, de aztán elmúlt. Újra és újra megjelenik emlékeim között, és ilyenkor elfog a szomorúság.

Egyedül csak Kamphan-nak meséltem róla, egyetlen barátomnak, akiben megbízok. De még neki se mondtam el a nevét, megtartottam magamnak. Folyamatosan azzal nyaggatott, hogy keressem fel, még ha csak egy röpke beszélgetés erejéig, de legalább megnyugodna háborgó lelkem. Nem mertem, féltem csalódott arcától, és attól, hogy ő már rég elfelejtett, amit meg is érdemelnék. Borzasztó barát voltam, ezen nincs mit tagadni.

– Még visszacsinálhatod.

– Ha tovább nyaggatsz, jobb, ha magamra hagysz – morranok fel.

– Rendben, nem piszkállak.

Megfordít és az öltönyzsebem fölé tűzi a virágot. Nagyot sóhajtok, tudom én is, hogy nem helyes, de meg kell tennem, akkor talán nyugtom lesz.

– Jó lesz ez –, mantrázom magamban, és tényleg bizakodva nézek a jövőm elé. Nem panaszkodhatom, odafigyel rám, folyton kedveskedik, és az ágyban is elvagyunk. Bár volt már jobb akrobatapartnerem, de még így se panaszkodhatom. Teljesen alárendeli magát nekem, azt, és úgy csinálhatok, ahogy akarok, ő pedig hangosan nyögve élvezi.

– Felkészültél?

– Igen – suttogom.

– Akkor induljunk.

Elindulunk az emelvény felé, lassan araszolok, valami visszahúz. Mégis baj van, érzem. Fojtogató érzés kerít hatalmába, és nem tudok megszabadulni tőle. De ezt most félre kell tennem, végig kell csinálnom.