Most én jövök

25. rész +18

Vee

Mióta Mark visszatért a vásárlásból nagyon furcsán viselkedik, és ezt nem tudom hová tenni. Folyamatosan a fenekemben van, nincs tőle nyugtom egy percre sem. Néha azon kapom, hogy csak bámul ki a fejéből, de ha megkérdezem, hogy mi baja van, azt feleli, semmi, csak túlgondolom a dolgokat. De én nem így látom, és kezdek nagyon aggódni.

Nem akarom nyaggatni, mert olyankor elkomorul a tekintete, mint az éppen lecsapni készülő vihar, és félek, hogy még engem is magával sodor. Egyszerűen letarolna, és a földdel tenne egyenlővé. Ahhoz pedig egyáltalán nincs kedvem, jobban szeretem a nyugodt pillanatokat.

– Mark, mi lenne, ha elmennénk valahová?

– Mi jutott az eszedbe? – fordul felém egy félmosoly kíséretében.

– Elmehetnénk meglátogatni édesanyámat. Szeretném, ha személyesen is megismernéd.

– Oh... Az jó – szomorodik el tekintete.

– Már annyit meséltem rólad, ráadásul telefonon már sokszor beszélgetettek – közeledni kezdek és átölelem derekát.

– Mégis mit meséltél rólam? – karját nyakam köré fonja.

– Hogy elcsavartad a fejem!

– Mégis mikor mondtad ezt neki? – lepődik meg.

– Amikor még egyetemre jártunk.

– Azt is elmondtad, hogy milyen csúnyán kikosaraztalak?

– Nincs mit titkolnom – vonom meg vállamat. – Mindent tud rólam.

– Nagyon utálhat – húzza el száját.

– Nehogy azt hidd! – puszilom meg. – Azt mondta, hogy nem lehet az emberre rákényszeríteni azt, amit nem érez.

– Nagyon kedves tőle.

– Inkább az évek meg a rutin. Megélt már sok mindent, több tapasztalata van.

– Bölcs asszony! Ki gondolná, hogy a te anyukád! – csúfolódik.

– Nagyon vicces vagy! – szorongatom meg. – Szóval megyünk?

– Halasszuk el, kérlek...

Nem értem, miért kéri ezt. Normális esetben kiugrana a bőréből, és már szaladna is csomagolni. – Valami történt! – Biztos vagyok benne, már csak rá kell jönnöm, hogy micsoda.

Rosszul esik visszautasítása, annyira beleéltem magam a kirándulásba, és hogy végre megismeri anyukám életem kisértőjét. Leengedem karomat, hagyom lógni testem mellett, de ő utána kap és szorongatni kezdi.

– Vee, ne haragudj, tényleg... Csak...

– Mi csak? Már négy napja fura vagy, és nem tudok olyat tenni, amitől mosolyognál.

– Sajnálom, rossz passzban vagyok, majd elmúlik.

– Azért lehetnél rám is tekintettel, a barátod vagyok, és tudom, hogy titkolsz előlem valamit – rántom el kezemet.

– Ne vitatkozzunk, erre most nincs szükségem.

– Hát jó. Ha nincs erre szükséged, akkor magadra is hagylak.

– Vee, ne csináld! – vág könyörgő arcot.

– Tudod, hol találsz meg, ha beszélgetni akarsz.

Felkapom a kocsikulcsot, a telefonomat zsebre vágom és elviharzok otthonról.

Csak keringek a városban, nyelem a kipufogók bűzét, a csatornákból feláramló kellemesnek egyáltalán nem mondható szagokat. – Elegem van ebből! – Csapok a kormányra, ami bele is remeg. El akarok menni, messze a város zajától, a sarkokon magukat kínáló örömlányoktól vagy éppen örömfiúktól. A sikátorokban drogot áruló dílerektől.