Most én jövök

8. rész

Mark

Elaludtam. Ezzel nem is lett volna semmi baj, de igen furcsát álmodtam. Mégpedig a mellettem szuszogó pasiról. Borzasztó, hogy ez megtörténhetett velem. Oldalamra fordulok, és tanulmányozom a beszűrődő napsugarak fényében. Az emlékeimben élő személy teljesen más, mint aki itt alszik.

Amikor tegnap este megjelent előttem ruha nélkül, a vízcseppek gyöngyöztek kidolgozott mellkasán, azt hittem, kiugrik szívem a helyéről. Elképesztően dögös, legyen felöltözve, vagy a ruhái nélkül. De mégis, a kép, mi bennem van sokkal édesebb. Az első találkozásunkkor belém égett mosolygós dundi arca, és tudtam, hogy fontos szerepet fog játszani életemben.

Az, hogy újra összetalálkoztam vele, biztosan a sors keze, és talán még azt is mondhatom, jobban örülök annak, hogy ő van itt, mintha Nuea lenne az. – Az a tökfilkó! – Majdnem bepalizott, és én naiv, minden szavát elhittem. Összehasonlítva őket, ha csak a kinézetüket nézem, Vee magasan veri a volt vőlegényemet, ha pedig a személyiségüket, akkor össze sem hasonlítható. – Ezt a pasit utasítottam vissza? – Most nem a külsejére gondolok, hanem a belső értékeire. Csodálom őt, hogy annyi viszontagság után, a megaláztatást is beleszámítva, mégis eljött velem.

Mocorogni kezd, ezért gyorsan lehunyom szemem, és úgy teszek, mintha aludnék, de felesleges. Csak a hátára dőlt, és folytatja az alvást. Világos bőre tökéletes, sehol egy heg, ami igen ritka, annyi pattanás után, ami neki volt. Nem értem, miért tetováltatta így ki magát, de tetszik. Még a vállára is jutott a fekete tintából, sőt a mellére is. Legszívesebben közelebbről vizsgálgatnám, de nem akarom túlfeszíteni a húrt.

– Már felébredtél? – dünnyögi álmos, karcos hangon.

Lebuktam, hogy bámulom, de égő. Tuti, hogy elvörösödtem, semmi kétségem.

– Igen, én aludtam a repülőn is – felelem.

– Igaz – fordul meg, és automatikusan átöleli derekamat.

– Jól aludtál? – araszolok hozzá közelebb.

– Régen nem aludtam ilyen jól – motyogja.

– És ez minek köszönhető? – incselkedek egy kicsit.

– A kimerültségnek – mondja mindezt egy mosoly nélkül.

Ez a kijelentése leforrázott. Egyből visszahúzódok biztonságos csigaházamba, és nem erőltetem a dolgokat. – De akkor miért van a karja még mindig a derekamon? – Mozgolódok egy kicsit, hátha lecsusszan a mancsa, de meg sem mozdul.

– A karod! – morranok rá. – Vedd el.

– Jó helyen van, így kényelmes – mosolyodik el.

– Az nem számít, hogy nekem nem?

– Most füllentesz! – húz közelebb. – Ne feledd, tudom, hogy mikor hazudsz.

– Nem hazudok – húzom feljebb a takarót, hogy ne láthassa mosolyomat.

– Ha te mondod – nevet fel. –Mit reggelizzünk? – tekintetével azt üzeni, hogy legszívesebben engem falna fel.

– Mit szeretnél? – nem mintha jelen pillanatban jól tudnám lakatni.

Meg amúgy is, egy kapura játszunk, és ezt sem szabad elfelejtenem. Legalábbis szerintem. – Vagy mégsem? – Mi van, ha ő alul szeret lenni? Végigmérem, és most először gondolok arra, milyen lenne, ha alattam vonaglana a gyönyörtől. Hazudok, mert régen, amikor megcsókolt, akkor is bevillant ez a kép, és egyáltalán nem riasztott el.