Most én jövök

12. rész

Mark

Bárcsak megenyhültem volna, de nem. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy miért nem árulhat el magáról pár dolgot. Nem a fizetésére, vagyonára, vagy éppen a szerelmi életére voltam kíváncsi, hanem rá. Hogyan élt az utóbbi években, mivel foglalkozott, mit csinál most és hasonlók. Szívni akartam magamba az információmorzsákat, de mindent megtagadott tőlem, és ez rosszul esik.

Reggel arra ébredtem, hogy szorosan ölel, de újra leszállt a vörös köd agyamban, kimásztam az ágyból, és pakolni kezdtem. Mikor felébredt csak törölgette csipás szemét, majd próbált beszélgetést kezdeményezni, de nem voltam hajlandó válaszolni, így gyorsan fel is adta.

Ha ő nem hajlandó mesélni magáról, én miért tegyem? – Vee, akkora egy sültbolond vagy! – Rogyok bele a repülőgép ülésébe. Becsatolom az övemet, hátradőlök és lehunyom a szemem. Amilyen rosszul indult ez az egész kirándulás – nevezzük annak, mert hát nászútnak mégiscsak túlzás lenne –, olyan jól alakult, és a végén sikerült mindent elrontania. – Hát nem érti, hogy mit meg nem tettem érte?

És igen, szerettem volna tartani vele a kapcsolatot, úgy, mint régen. Nekem az is elég lett volna, ha a barátja lehetek. – Talán azt hitte, hogy majd többet akarok? – Nevetséges! Én csak a régi barátomat akartam volna visszaszerezni, aki annyira hiányzott.

– Mark, meddig duzzogsz még? – kérdezi unottan.

– Ameddig jól esik.

– Felesleges haragudni, nemsokára otthon vagyunk – teszi combomra kezét.

– Jól mondod, otthon leszünk, elválunk – lököm le kezét –, ezért felesleges is a kommunikáció.

– De most még a férjed vagyok – suttogja fülembe.

– Az lennél? – mérem végig. – Nekem nem úgy tűnik.

– Miért mondod?

– Egy férj nem hagyja el a feleségét minden ok nélkül.

– De nekünk van okunk – a dühtől remeg a hangja. – Megmondtam, az út után különválunk. Ennél tisztábban nem is fogalmazhattam volna.

– Akkor ne is hívd magad férjnek, de még csak barátnak se! – összefűzöm ujjaimat ölemben.

– Igazad, van! Annak se vagy jó!

– Hogy mi?

– Mit vártál? Folytatjuk a barátságot ott, ahol abbahagytuk? – gúnyos mosolyra húzza száját. – Ennyire naiv nem lehetsz!

– Pedig az vagyok! – könnyesedik be szemem – Jóvá akartam tenni!

– Vedd úgy, hogy letudtad az adósságodat – simítja végig arcomat.

– Még kamatot is fizettem.

– Igaz, finom kis kamat volt.

– Bunkó.

Lezárom a beszélgetést, amennyire tudok, elfordulok tőle. Nagyon fájnak szavai, főleg, hogy bűntudatom volt mindezidáig.

Abban az időben nekem is ugyanolyan nehéz volt, mint neki, ha nem nehezebb. Elvesztettem a barátomat, az egyetlent, akinek megnyílhattam, aki mellett önmagam lehettem. Ha viszonzom az érzéseit, a szüleim tönkretették volna, és ezt nem akartam.

Pedig másra se vágytam igazán, csak hogy viszonozhassam. Erre később jöttem rá, de akkor se bántam döntésemet, rengeteg fájdalomtól óvtam meg. Én tudtam, hogy mennyire kedves, odaadó, gondoskodó, megbízható, de ez a szüleimnek semmit sem jelent, csak az, hogy milyen összeg van a bankszámláján. Azt is tudom, hogy ez nagyon fájt volna neki, hogy nem felel meg szüleimnek, nem tudja mindazt megadni nekem, amit elvárnak tőle.