Az őrületbe kergettél II. | Part II. COMPLETED ✅

10.rész - a gyönyör 🔞‼️‼️‼️‼️ / Kat

Elhatároztam, hogy megleckéztetem Reece-t.
Unom már ezeket a semmit mondó magyarázkodásokat, teljesen feleslegesek.

Ma tartanom kell magam az eredeti tervhez, és megértetni vele, hogy nem minden arany, ami fénylik.
Emellett természetesen vártam, hogy megmagyarázzon mindent.

A külsőmnek is ezt a magabiztosságot kell sugallnia, hogy velem nem szórakozhat már kedvére, mint rég.
Felvettem egy fekete, nagyon testre simuló ruhát, mélyen vágott háttal. Az évek alatt igazából felszedtem pár kilót, de abszolút az előnyömre vált.

Az idomokkal eddig sem volt semmi gond, mindenhol pont annyira voltam kerek, amennyire kellett.
Egy fekete kis magassarkú szandált vettem fel, hajam alját begöndörítettem.
Díszítésképp felkeltem egy kis vörös rúzst.
Kibaszott dögös voltam. És ezt biztosan majd ő is észreveszi. Teljesen hiteles volt az öltözékem, az "elérhetetlen" céljaimhoz.

Útnak indultam, igyekeztem pontosan megjelenni, hisz azért ez is sok mindent elárul rólam. Ettől még kevésbé fogok a szemében komolytalannak tűnni.
Ahogy beértem a buszmegállóba körbe néztem, de nem láttam meg őt.

Úristen, most komolyan lapátra lettem téve? Ez nagyon szánalmas.
Leég a pofámról a bőr, ráadásul a kellemetlenebb része, hogy olyan magabiztossággal jöttem, mintha kifutón lennék, az emberek megnéztek, most pedig lesütött szemmel indulhatok haza.

Picsába.

Ez volt Reece esélye.
Elbaszta.
Hazafelé vettem az irányt, amikor a hátam mögül az árnyékban, melyet egy társasház adott a körülöttünk lévő utcai lámpáknak, érdes hangon megszólalt valaki :

– Hová mész nélkülem Virágom? – szól a sötétből Reece.

– A kurva anyádat ijesztgest, majdnem megkéseltelek. –  valóban így volt, a biztonság kedvéért mindig is volt a kistáskámban önvédelmi fegyver.

– Hú de mocskos a szád ma. Mitől félsz? Most hogy újra itt vagyok tudod, hogy senki nem bánthat. – lépett elő a vibráló lámpa fénye alól Reece.

Nekem meg egy pillanatra elfelejtettem a szívem verni.
Fekete öltönyt viselt, fekete inggel, régi szokásához híven az első két gomb szabadon, testére úgy feszült az anyag, mintha azzal együtt született volna.

Nem is értem mit gondoltam régen, amikor azt hittem rabja vagyok a szerelmnek. Vagy akkor, amikor azt kívántam, hogy álljon meg az idő.

Ez a most.
Ez a jelen.
És csak ez számít ebben a pillanatban. Igazából tényleg nem gondoltam volna, hogy ilyen csapdába tudok esni.
Egy pillanat alatt dől el minden. De az az egy pillanat kíméletlenül örökkévalóság lesz, ahogy belemarja magát a húsomba, vérembe, elmémbe.
Kimarja a belsőmet.
A csönd.
Amikor elhagylak téged.
Többé nem menekülök tőled. A törés csapda. Örök nyom. Örök veszteség. Két ember szakadéka. Amelyet az egyik kiválthatatlanul magával visz.

– Te vagy életem legnagyobb adrenalinlökete. A legnagyobb borzongás. Te vagy az, akire mindig vágytam, és minden, amiről azt gondoltam, hogy meg sem érdemlem. Kivételes vagy. Gyönyörű. Az enyém vagy. És szeretlek. – nézett a szemembe Reece, és ha nem tudnám, hogy egy sziklaszilárd férfi, megesküdtem volna arra, hogy egy kis könny szökött a szemébe.

Igazából nem tudtam mit mondani, elpirultam, mint egy buta kislány. Miért képes minden egyes tervemet megdönteni? Annyira utálom érte. Már most elvesztem benne, és szartam az eredeti elhatározásomra. Mi lesz később?

– Mehetünk Virágom? Próbált összeszedni Reece, mivel látta, hogy ismét megszűntem létezni.

– Csak utánad szerelmem. – Nem, ez nem egy üres séma szó, amit bárkinek mondanék. Ez jelentéssel bír.
És mivel ezt Reece is pontosan tudta, azonnal hátra nézett rám.