Vivien szemszöge
Három hónap eltelt mióta itt vagyok. Az elmúlt két hónap egészen jó volt. Nagyon sokat beszélgettünk Bucky-val. Végre igazán megnyílt nekem. Beszélgettünk a gyerekkoráról, hogy milyen volt a háború és néha még arról is, hogy milyen volt a hydránál, bár erről keveset beszél és én sem hozom fel témát. Érzékeny számára.
Ő is sokat kérdezett rólam. Elmondtam neki a gyerek korom, a családom halálát. Mikor tizennyolc éves voltam autó balesetet szenvedtek és mind meghaltak akkor. Az anyám, az apám, a húgom és a nagyszüleim.
Mindenről beszélgettünk, ki mit szeret és mit nem. Kérdeztem, hogy mit szeretne a jövőben, de erről még kevesebbet beszél, mint a hydránál töltött időről.
Igazán jó kapcsolat lett közöttünk, és én még jobban bele estem ebbe a pasiba.
Ma éjszaka is felébredtem rá. Megint rémálma volt. Sokszor fordult meg a fejemben, hogy kimegyek hozzá. De soha nem tettem meg, eddig a pillanatig. Ugyanis most az én nevem mondta.
Mikor kiléptem az ajtón a földön feküdt. Azt hittem, hogy a kanapén alszik. A takaró mellette volt. A kislámpa égett, így mindent láttam. Letérdeltem mellé, az egész teste izzadt.
- Vivien...ne - valamit álmodott és ebben az álomban én voltam benne.
- Bucky, ébredj fel.
Megráztam, de semmi. Megfogtam az arcát.
Most először láttam póló nélkül. Láttam ahogy a kezére a mechanikus kar csatlakozik. Ez annak idején nem lehetett fájdalom mentes.
- Bucky, kelj fel kérlek.
Kipattantak a szemei, megfogta a kezeim. Elég szorosan tartotta, fájt is. Majd ahogy felült, teljes erőből megfejelt.
Baszki, a feje is fémből van.
- Micsoda? - kérdezte, úgy látszik ezt hangosan is kimondtam.
Éppen a homlokán dörzsöltem, a kezeim azonnal elengedte, amint felült.
- Mit keresel itt? - a hangja vádló volt, mintha olyat láttam volna, amit nem szeretett volna.
- Ne haragudj. A nevemet mondtad és én kijöttem.
Még mindig a homlokom dörzsöltem, ő rám nézett.
Olyan közel volt hozzám. Nem volt rajtam a szemüveg, de így is tisztán láttam a szemeit. A szemeiben most szégyen ült.
- Ne érezd magad rosszul Bucky.
- Nagyon fájt?
Ránéztem újra. - Csak nagyon erős fejed van, pedig tudtommal a karod van fémből.
Láttam egy halvány mosolyt az arcán.
- Mit álmodtál? - tudtam, hogy erre a kérdésre nem biztos, hogy válaszolni fog. Megkérdeztem már tőle egyszer mit szokott álmodni, de akkor nem kaptam választ.
- Rólad álmodtam - vallja be.
- Nem lehetett valami kellemes álom - próbáltam oldani a feszültséget, ami a teste minden pontjából sugárzott.
- Nem volt az, pedig általánosságban örülnék, ha rólad álmodnék Angyalom.
Már annyiszor mondtam neki, hogy nem szeretem, ha így hív, de ez sosem érdekelte és titkon nekem is tetszett.
- Mit álmodtál? - tettem fel újra a kérdést.
Sosem hallottam még a nevem ilyenkor a szájából.
Egy ideig csak előre bámult, majd megszólalt.
- Sok álmom van. A legtöbb emlék, nem is álom. Emlékek arról, amiket tettem. Hogy mennyi embert öltem meg. Megöltem azokat, akiket meg kellett, de sokszor...sokszor voltak ártatlanok is. Akik rosszkor voltak rossz helyen.
- És ez az álom?
Most rám nézett, a szemembe.
- Vannak álmok, amik valóban álmok, amik nem történtek meg. De bármikor megtörténhetnek. Sokszor láttalak téged is. Mindig halott voltál - az arcomhoz ér - De mégis itt vagy.
- Ezt csak neked köszönhetem Bucky.
Elveszi a kezét és megint nem rám néz. Zavarban van és szégyelli.
- Mindig veszélyben leszel, amíg velem vagy. Sosem tudhatod, hogy mikor kattan be nálam valami és akkor..
Nem fejezte be a mondatot, de tudtam mit akar mondani.
Most én fogtam meg az ő arcát.
- Sose bántanál engem. Nem félek tőled - régen sem bántott.
Elhúzta az arcát, a kezem az ölembe esett.
- Nézd meg a kezed.
Ránéztem a kezemre, két vörös csík volt a csuklóimon. Ott ahol nem rég ráfogott.
- Álmodtál Bucky. És ez rossz álom volt. Ezért nem hibáztathatod magad. Én nem hibáztatlak.
Nem szólt semmit és tudtam, hogy ő most befejezettnek tekinti ezt a beszélgetést. Viszont én nem megyek el.
Felültem a kanapéra és rám nézett.
- Mit csinálsz?
- Nem vagyok álmos, így gondoltam itt maradok - húztam fel oldalasan a lábaim a póló miatt.
- Menj be.
- Nem.
- Nem akarom, hogy itt legyél - az arcomról lefelé nézett. A póló kicsit sokat enged látni, de végül elfordult.
- Akkor sem megyek - fájtak a szavai, de most nem hagyom magára.
Nagy levegőt vett és felült mellém. Hosszú percek teltek el, egyikünk sem szólt.
Majd én szólaltam meg.
- Nem vagy rossz ember Bucky.
- Ezt mondd azoknak, akiket megöltem.
- Az nem te voltál.
Olyan hanyagul mondtam ezt, hogy rám nézett, ezért folytattam.
- Nem tehetsz arról, amit veled tettek. Te magad mondtad, hogy egy programot tettek beléd. Ez az, amitől a Tél katonája voltál. De most nem vagy az. Most Bucky Barnes ül mellettem, vele beszélgetek már három hónapja.
- Rossz dolgokat tettem - fájdalom volt a hangjában.
- Csak mert rossz dolgokra emlékszel, az nem jelenti azt, hogy csak rossz dolgokat tettél.
Most megint rám nézett és olyan közel volt. Most kellett volna elmondanom neki, bele is akartam kezdeni, de nem ment. Nem emlékezett rá és lehet erre nem áll még készen.
- Jobb lenne, ha mennél aludni - fordul el tőlem.
Lehajoltam, felvettem a takaróját, magamra tettem. Hátra dőltem a kanapén és ránéztem.
- Mit csinálsz?
- Mondtam, hogy nem vagyok álmos, viszont fázok.
- Nem akarok beszélgetni.
- Nem is kell. Csendben leszek, ígérem. De most nem megyek el.
- Angyalom.. - kezdett bele.
- A-a, nem megyek el.
Ezek után nem szólt semmit. Én is betartottam az ígéretem és nem szóltam. Egy ideig néztem, majd elaludhattam. Mikor reggel felébredtem már nem volt mellettem.
ESTÁS LEYENDO
Talán együtt (Bucky Barnes ff) /Befejezett/
FanficVivien találkozott a Tél katonájával és túl élte azt. Mikor hazament úgy gondolta, hogy ezt az élményt maga mögött tudja hagyni, hogy csak egy hihetetlen nyaralás része volt. Bucky bujkál miután lassan visszatér az emlékezete. Éppen Budapesten van...
