Utállak vagy szeretlek?

1. fejezet

*Jungkook pov.*

Megint egy újabb reggel. Mindig ugyanaz, folyton kezdődik elölről. Pontosan tudom, hogy mi mikor és hogyan fog történni. Értelmetlen a felkelés, ha nem csinálhatok semmi újat, izgalmasat, és folyton csak ismételnem kell az elmúlt napok unalmas ritmusát.

Lassan kikászálódtam az ágyamból. A szívem már most kalapált, mert maga a napom hiába lesz unalmas, a rossz szokásaim mindig feldobják, amiket már ébredés előtt epekedve várok. Az egyenruhámat felkapva átsiettem a szobám melletti fürdőszobába, ahol gyorsan vettem egy fürdőt, ezzel lemosva magamról az elmúlt éjjel bűzeit. Szárítkozás után felvettem az egyenruhámat, majd a tükör elé léptem, és el is kezdtem fogat mosni. A fésűt közben a kezembe vettem, és elkezdtem megfésülni a hajam, hogy ne közvetlenül a beállítása előtt kelljen ezzel vacakolnom.

Amint mindennel megvoltam - és vagy tíz percen át bíbelődtem a hajammal -, egy nagy sóhaj után lementem a földszintre. Anyám nem volt ott, talán a szobájában készülődött, mégis volt egy számomra nem kívánatos személy a konyhában.

- Szia, Jungkook - fordult el a pulttól, amint beléptem a helyiségbe. Csak megforgattam a szemeimet, és odaléptem a hűtőhöz. - Hogy aludtál, fiam?

- Hányszor mondtam, hogy ne nevezz a fiadnak? Nem vagyok a fiad - emlékeztettem.

- Ne civakodjatok már megint! - lépett be anya is a konyhába. Inkább csak sóhajtva leültem az asztalhoz egy doboz banános tejjel, ami talán az egyetlen jó szokásom volt.

A férfi, akivel veszekedtem és akit anyám épp a reggeli csókkal jutalmaz meg, a mostohaapám, Yo-han volt. Az apám a gimnázium kezdete előtt itt hagyott minket, mint akit nem is érdekel, hogy mi lesz majd velünk. Ezt bizonyítja, hogy azóta nem jelentkezett se anyámnál, se nálam. Én már többször próbáltam őt megkeresni, de már feladtam egy ideje - és anya is eltiltott a keresgéléstől. De anya igazából nem is bánkódott, egy héttel később hazaállított egy másik faszival. Azóta ez megy, de Yo-han már itt van több hónapja, így talán hiába remélem, hogy ő is elmegy majd, mint minden más férfi.

- Befejeztétek végre? - kérdeztem hangosan, mikor már kezdett elegem lenni anyám és Yo-han látványából. - Én is itt vagyok, ha nem tűnne fel.

- Fiam, te már félig felnőtt vagy - ült le mellém anya. A kezem felé nyúlt, de én egyből elrántottam.

- Na és aztán? - vetettem oda flegmán. - Attól még nem előttem kellene folyton-folyvást smárolnotok. Van az emeleten egy erre tökéletes szoba, az nem elég?

Választ nem várva felmentem az emeletre a banános tejemmel együtt. Kicsit dühösen bepakoltam a táskámba, és felkaptam azt a hátamra. A földszinten nem érdekelt, hogy anya utánam szólt, csak kimentem az utcára, és erősen becsaptam magam után a bejárati ajtót, szinte beleremegett a ház.

Ideges voltam. Utáltam minden reggel azt látni, hogy anya mit csinál a pasijaival, azt pedig még jobban, ha az a pasi a fiának nevez. Sosem voltam a fia, és soha nem is leszek, ezen pedig az égvilágon semmi nem fog változtatni. Minden egyes nap ötször kell ebben a témában felvilágosítanom, de nem érti meg. Úgy koslat utánam, mintha én lennék az anyám, mintha ez muszáj lenne, mintha nem tehetne mást, mintha az lenne az életcélja, hogy az őrületbe kergessen engem. Ha utóbb igaz, akkor nagyon jó úton jár, mert azt fontolgatom, hogy el fogok szökni. Abban persze még nem vagyok biztos, hogy hova, de már van jogosítványom, szóval ha megszerzem anyám kocsikulcsát, akkor oda megyek, ahova csak akarok. Minden ki van már dolgozva, csak a terveket kell megnyitnom a gépemen.

Egyre gyorsabb és gyorsabb léptekkel közelítettem az iskolához. A szervezetem már nagyon kívánta az egyik rossz szokásomat, és nagy eséllyel már a haverjaim is engem vártak. És ha előttem értek az iskolához, akkor én körhátrányba kerültem. Siettem is, de úgy, mintha ezen múlna az egész életem. Ami talán részben igaz is volt, mert az elvonási tüneteket megtapasztalni nem túl kellemes érzés, pedig még csak nem is drogról beszélek.

- Jungkook, végre itt vagy! - kiáltott oda nekem az egyik, az iskola fala mellett ácsorgó haverom, mikor beléptem a kapun. Picit mosolyogva odamentem a többiekhez, közben már a zsebemben turkáltam egy dobozka után. - Mi a fene tartott eddig?

- Anyám feltartott - vontam meg a vállam. Megtaláltam a dobozkát a zsebemben, amiből kivettem az öngyújtómat és egy szál cigarettát. - Meséljetek, miről maradtam le? - kérdeztem, közben a számba vettem a cigit, és meg is gyújtottam. Szinte egyből átjárta a testemet a nyugodtság.

- Csak a szokásosról - folytatta a legközelebbi haverom, Yeong-bin. - Ezek ketten - mutatott két másik haverunkra -, ők összeverekedtek, mert Woo-myeong nem adott egy szál cigit Myeong-woonak.

- Megint? - sóhajtottam nagyot. A két testvér szinte minden egyes reggel összeverekszik a közös szokásukon, mert Woo-myeong elméletileg közös dobozt vesz a dohányboltban magának és az öccsének, de utána sosem ad belőle Myeong-woonak.

- Igen, megint - bólintott Yeong-bin. - És amint látod, még mindig folyik a vita, csak kevésbé olyan veszélyesen, mintegy öt perccel ezelőtt. De le vagy maradva - bökött a kezemben lévő cigi felé.

- Képzeld, én is tudom - nevetve a vállába bokszoltam. A mellettünk lévő vita viszont kezdett elszabadulni, én pedig egy ősi késztetést éreztem, hogy közbelépjek, mielőtt megint vér folyna, mint egy másik alkalommal. - Na jó, elég volt, álljatok le!

- De nem ad nekem, pedig van nála vagy három dobozzal! - akadékoskodott Myeong-woo.

- Egy szóval nem mondtam, hogy fogok neked adni - válaszolt neki Woo-myeong.

- De otthon azt mondtad, hogy adni fogsz! - emlékeztette bátyját az öccse.

- Azt mondtam, hogy álljatok le! - emeltem fel kicsit a hangomat, mire azonnal be is fejezték. Sosem tudtam, miért, de mindig is megijedtek tőlem az emberek ha egy kicsit is felemeltem a hangomat. - Woo-myeong, ha azt mondod az öcsédnek, hogy adsz neki, akkor illene adnod.

- Te mit ugatsz nekem az illemről? - vágott a szavamba.

- Nem fejeztem be - intettem le, majd az öccséhez fordultam. - Myeong-woo, te meg megtanulhatnád, hogy Woo-myeong hiába mondja, hogy ad majd neked, úgysem fog. És amúgy vagy már elég idős, hogy elmenj te magad a dohányboltba, hogy vegyél egy nyamvadt dobozzal.

Úgy tűnt, mindkettőjükre tudtam hatni, mert elcsendesedtek, és lehajtották a fejüket. Amíg bátyja nem figyelt, Myeong-woo kikapta a kezéből a cigarettásdobozt, és kivett belőle egyet, majd gyorsan visszadobta a dobozt a bátyjának. Odanyújtottam a fiatalabbnak az öngyújtómat, mert megint csak veszekedés lett volna az egészből.

Így kezdődik nagyjából minden egyes reggelem. A két testvér összeveszik, mi pedig Yeong-binnal elszívunk pár szál cigit. Mindig így megy, mintha ez lenne a körforgás. Mégis mindig van valami, ami - vagy inkább aki - egyetlen apró dologgal fel tudja forgatni ezt a körforgást.

És ez a valami éppen ebben a pillanatban lépett be az iskola kapuján.