Utállak vagy szeretlek?

27. fejezet

*Jimin pov.*

A következő pár nap rendesen megviselt. Folyamatosan Jungkookot láttam magam előtt. Délutánonként már nem várt rám a kapu előtt, így inkább nem mentem át hozzá tanulni. De otthon sem volt jobb a helyzet. Az ágyamban hevert a Jungkooktól kapott plüsskacsa, a székemen pedig a pulcsija - utóbbit már rég vissza kellett volna adnom neki, de még ki akartam élvezni az illatát.

Az iskolában is kicsit nehezebben teljesítettem, mert Jungkook és köztem csak egy padsor volt. Folyton felé tévedt a tekintetem, nem tudtam odafigyelni a tanárra. Jungkook úgy nézett ki, mintha teljesen elfelejtette volna, hogy mit csináltunk a hét elején. Mikor néha egy pillanatra felém nézett, olyan arcot vágott, mintha azt sem tudná, ki vagyok, ez pedig csak rosszabbul esett.

- Rendben, amíg megoldjuk ezeket a feladatokat, Jimin, visszahoznád a házi feladatokat? - szólt nekem a tanár, mire felkaptam a fejem.

- Persze - bólintottam kedvesen, és már fel akartam állni, mikor a tanár újra megszólalt.

- Jungkook, te pedig kísérd el!

Meglepetten néztem a tanárra, majd Jungkookra. Ő is elég meglepettnek tűnt. De nem ellenkeztem, csak sóhajtottam egyet, majd kimentem a teremből. Nem akartam megvárni Jungkookot, csak szapora léptekkel mentem a tanári felé.

Mire leértem a tanáriba, Jungkook is utolért engem. Bekopogtam, elkértem a házikat, és a kupac felét a kezembe véve ki is mentem. Jungkook továbbra sem szólt semmit, csak a kupac másik felével rohant utánam. Én viszont egyre nehezebben viseltem, hogy egyetlen szó nélkül sétál mögöttem. Szépen lassan meg is álltam.

- Minden oké? - hallottam meg Jungkook halk hangját.

- Miért érdekel? - kérdeztem vissza nála is halkabban. Nem akartam felé fordulni.

- Jimin, én... - hallgatott el egy pillanatra. - Nézd, én nem tudom, mit kellene most tennem.

- Hát ezzel aztán marha sokat segítesz nekem! - letettem a füzeteket a padlóra, és Jungkook felé fordultam. - Most tőlem várod el, hogy mondjam meg, mit kellene csinálnod? Te bántottál meg engem, nem fordítva, de én mondjam meg, hogyan kérj bocsánatot?

- Jimin, halkabban üvöltözz velem, oké? - kért meg nyugodt hangon, de én csak idegesebb lettem.

- Olyan hangosan üvöltök veled, amennyire csak akarok! - emeltem fel a hangom. - Megérdemled! Te döntsd el, hogy mit akarsz tenni, ne tőlem várd el, hogy elmondjam. Ez nem az én dolgom.

Elfordultam Jungkooktól, és már fel akartam venni a füzeteket a földről, de Jungkook hirtelen elkapta a csuklómat. Egyből megtorpantam, de nem néztem hátra. El akartam húzni a kezemet, de nem tudtam megmozdulni. Főleg akkor nem, mikor feltűnt, hogy Jungkook már nem is a csuklómat, hanem a kezemet fogja.

- Sajnálom - mondta ki végül, amitől hirtelen könnyek szöktek a szemembe. - Átjönnél délután? Szeretném ezt megbeszélni.

Lassan Jungkook felé fordultam. Láttam a tekintetében, hogy tényleg beszélni akar. Abban viszont nem voltam biztos, hogy én is akarok-e beszélni. Úgy éreztem, nem akarok azért átmenni hozzá, hogy megtudjam, neki nem jelentett semmit a csók, és csak úgy hozta a pillanat. Ezt nem akartam hallani, de elég volt elképzelnem is, és máris lefolyt egy könnycsepp az arcomon. El akartam fordulni, hogy Jungkooknak ne tűnjön fel, de ő közelebb lépett hozzám, és letörölte a könnyeimet.

- Ne sírj - mosolygott kedvesen, de engem nem töltött el valami jó érzéssel. - Nem akarlak bántani. De tényleg szeretném ezt megbeszélni veled. Gyere át délután! Kérlek!

Sóhajtva lehajtottam kicsit a fejem. Inkább hinnem kellene abban, hogy esetleg mégis jelentett valamit az a csók Jungkooknak is. Lehet, hogy tévedek majd, de elég csak hinnem benne, nem kell reménykednem. Utóbbi csak jobban fájna.

Végül visszanéztem Jungkookra. Nagyon reménykedő tekintete volt, én pedig sosem tudtam neki nemet mondani. Pont úgy, ahogy most sem.

- Rendben - bólintottam nagyon aprót. Próbáltam halkan beszélni, hogy ne tűnjön fel neki, hogy mindjárt kitör belőlem egy könnyvulkán.

- Köszönöm - mosolygott hálásan. - Akkor most talán... menjünk vissza, mielőtt utánunk küldenek valakit.

Ezzel felvette a füzeteket a földről - amikről fogalmam sincs, hogy mikor rakta le -, és elindult vissza a terembe. Én továbbra is csak álltam ott egy helyben, mintha földön kívül lettem volna. Túlságosan is magam alatt voltam az elmúlt napok miatt. Legszívesebben csak leültem volna egy sarokba, és ott maradtam volna hetekig, hogy kisírjam magam.

- Jimin? Nem jössz? - zökkentett ki Jungkook hangja a gondolataimból.

- Mi? - kaptam felé a fejem. - Ja, de.

Gyorsan felvettem a maradék füzetet a földről, és Jungkook után siettem. Nem mertem ránézni, aggódtam, hogy mondani fog még valamit. Igaz, imádtam a hangját, de kivételesen nem akartam, hogy hozzám szóljon. Majd csak délután.

***

Órák után Jungkook újra kint várt rám a kapu előtt. Mikor kiléptem a bejáraton, pár pillanatra meg kellett állnom, hogy összeszedjem magam. Végül nehéz léptekkel, de odasétáltam Jungkookhoz. Sajna rossz pillanatot kaptam el, mert pont akkor fújta a ki a cigifüstöt, én pedig telibe kaptam.

- Bocs, nem akartam - mosolygott kicsit zavartan.

- Nem érdekel - sóhajtottam szomorúan. - Csak... csak menjünk.

A fejemet kissé elfordítva indultam Jungkookék házának irányába. Jungkook egyből jött is utánam, de próbáltam gyorsabban sétálni, mint ő. Azt akartam, hogy ne lássa, hogy a szemem tele van könnyekkel. Ha előtte vagyok, akkor láthatja a legkevésbé, hogy sírok.

- Várj meg, oké? - kiáltott.

Csak mentem tovább, mintha meg sem hallottam volna. Ő viszont hirtelen megfogta a csuklómat, és visszahúzott maga mellé. Sóhajtva lassítottam le az ő tempójára. Még mindig nem akartam hallani, hogy mit akar nekem mondani. Kedveltem őt, de úgy éreztem, ő nem kedvel engem.

A tizenöt perces utat, amíg eljutottunk Jungkookékhoz, egy több órás végtelenségnek éreztem. Annyiszor fel akartam nézni Jungkookra, de mindig elkaptam a tekintetem, mikor már majdnem megtettem. És csak rontott az egészen, hogy Jungkook nem szólt egy szót sem, csak teljesen néma csendben sétált mellettem. Kínzásnak éreztem az egész utat, ami nagy eséllyel Jungkooknak nem volt az.