Utállak vagy szeretlek?

11. fejezet

*Jimin pov.*

Nagyon, de nagyon, de nagyon lassan teltek a napok, amiket Jungkookkal kellett töltenem. A hétköznapok - főként a délutánok - túl lassúak voltak, a hétvégék viszont túl gyorsak. Mintha péntek este csettintettem volna egyet, és máris hétfő reggel lett volna.

Az idő lassúságánál viszont csak a Jungkookkal való tanulás volt nehezebb. Volt néhány tantárgy, amit nagy nehezen meg tudott érteni, de szinte sosem figyelt oda arra, amit mondtam. Szinte folyton egy bunkó paraszt volt, néha viszont voltak furcsa pillanatai, olyankor vagy kedvesebb lett, vagy túlzottan is zárkózott, mintha depressziós lenne. Sosem kérdeztem meg, hogy miért van ez így, mert nem akartam, hogy megharagudjon rám, de igazából nagyon érdekelt.

Én minden alkalommal próbálkoztam. Szerettem volna mindent megtenni, hogy legalább egy kicsit is jóban legyünk Jungkookkal, és ne legyen kínszenvedés a tanulás. Ő viszont rám sem hederített. Mondhatni hiába volt a rengeteg órányi tanulás, mert ő nem figyelt még egy kicsit sem, így nem haladtunk sehova. Pedig már lehúztam vele egy egész hónapot.

- Jungkook, nem hiszem el, hogy még mindig nem érted! - próbáltam nyugodtan beszélni, mert már kezdtem ideges lenni. - Már vagy ötször elmagyaráztam.

- Attól még nem értem - szintén próbált nyugodtan beszélni, de neki nehezebben ment, mint nekem.

- De ennél egyszerűbben már nem megy - csaptam az előttünk lévő matekkönyvre. - Nem lehetsz ennyire hülye.

- Mint látod, mégis ennyire hülye vagyok - vonta meg a vállait. - Idefigyelj, Jimin, nem mindenkinek megy olyan egyszerűen a matek, mint neked. Ezzel mindig voltak problémáim.

- Oké - vettem egy mély levegőt, hogy lenyugtassam magam. - Mit kellene tennem, hogy megértsd?

- Nem tudom - sóhajtott egyet. Hirtelen pár pillanatra olyan kétségbeesettnek tűnt az arca, amit nem tudtam hova tenni. - Nem tudom, mit csináljunk, ezt az életben nem fogom megérteni.

- Biztos megérted majd, csak félre kell tennünk egy kicsit - csuktam be a könyvet. - Talán egy kis szünet után kellene folytatnunk, vagy inkább holnap.

- Nem lehetne, hogy nem matekozunk? - próbálta eljátszani, hogy könyörög. Meg kell hagyni, elég élethűre sikerült. - Nem lehet nagy baj, ha abból továbbra is rossz jegyeket hozok.

- Jungkook, legalább a kettest el kellene érned matekból, vagy ugrott az érettségi, és újra ki kell járnod a tizenkettediket - sóhajtottam egyet. Bármennyire is nem voltam oda Jungkookért, nem akartam, hogy megbukjon, mert az olyan lesz, mintha az én hibám lenne. - Csak próbáld meg kihozni magadból a legtöbbet. Kérlek!

- Jimin, fogd fel, én megpróbáltam! - emelte fel kicsit a hangját, de a végére elcsuklott, mintha sírhatnékja lenne. De talán neki is feltűnt, mert vett pár mély levegőt, és már nyugodtabban folytatta. - Megpróbáltam már. Sokszor, hidd el nekem. De nem megy, bármennyire is próbálkozok. Sajnálom, de nem megy - sóhajtva lehajtotta a fejét az asztalra.

Nem tudtam, hogy mit kellene mondanom neki, csak szomorúan néztem rá. Valamiért rossz érzés volt látni, ahogy szenved - már ha merhetek ilyet mondani. Nem láttam az arcát, de azt viszont szinte láttam magam előtt, hogy mennyire kétségbeesetten néz. Hiába gondolkodtam, nem jutott eszembe semmi sem, amivel jobb kedvre deríthetném őt. Végül mégis megszólaltam, mert úgy éreztem, mondanom kell valamit.

- Jungkook, nézz ide!

Ő lassan felemelte a fejét a karjairól, és egy kisebb sóhaj mellett rám nézett. Sugárzott a tekintetéből, hogy nem tudja, mit kellene tennie. Mintha tőlem várná a választ. Vettem egy mély levegőt.

- Meg fogjuk ezt oldani, hidd el nekem - folytattam, és küldtem felé egy biztató mosolyt. - Biztosan van megoldás, mindent meg lehet oldani - a vállára akartam tenni a kezemet, de ő elhúzódott tőlem, így inkább visszahúztam a kezemet.

- Hogyan? - kérdezte halkan.

- Nem is tudom - gondolkodtam el. - Úgyis most jön a hétvége. Talán a holnapi napot kihagyhatnánk, és akkor lenne egy háromnapos szüneted. Mit szólnál hozzá?

- Jó - bólintott egy kis gondolkodás után. Az én arcomon egyből nagyobb lett a mosoly, örültem neki, hogy ki tudtam találni valamit, ami mindkettőnknek jó. Jungkook egy pillanatra lenézett a számra, és úgy tűnt, hogy az övé is mosolyra húzódott. - Nem értem, hogy tudsz ennyire felhőtlenül mosolyogni.

- Hogy érted? - kérdeztem vissza továbbra is mosolyogva.

- Hát... - gondolkodott el újra. - Utáljuk egymást. Egyáltalán nem jövünk ki jól. Folyamatosan veszekszünk. Te pedig úgy mosolyogsz itt, mintha mindig minden rendben lenne.

- Mindennek és mindenkinek van jó oldala, Jungkook - mosolyogtam kedvesen. - És én bízom benne, hogy ha barátság nem is lesz köztünk, akkor legalább lehetünk annyira jóban, hogy ellegyünk egymás mellett, és jókat röhögjünk egymáson.

- Jimin, ez őrültség - rázta meg a fejét. - Ha akarnám, sem tudnám elképzelni, hogy mi ketten jóban legyünk. Amúgy sincs semmi értelme, mert egy-két hónap múlva már nem látjuk többé egymást. El kell viselnünk egymást még egy ideig, de nem kell jóban lennünk. És szerintem nem is leszünk.

Ahogy Jungkook sorra mondta ki a mondatokat, fokozatosan eltűnt a mosoly az arcomról. Sejtettem, hogy ilyeneket fog mondani, de nem hittem, hogy ennyire szíven üt majd vele. Néha elég nyersen tud beszélni. 

Megadva magamat sóhajtottam egyet, és bólintottam. Ha nem akar még csak egy kicsit sem jóban lenni velem, akkor nem erőltetem rá. Úgysem lenne semmi értelme erőltetni, csak jobban megutálna. És valójában igaza van. Az érettségi után nagy eséllyel soha többet nem találkozunk, így elég csak elviselnünk egymást ebben a pár hónapban.

- Igazad van - mondtam halkan. - Felesleges jóban lennünk.

- Legalább már te is látod - felállt az asztaltól, és odaült az ablakba. Egy árva szó nélkül rágyújtott egy cigire, közben rám sem nézett.

Sóhajtva elpakoltam a matekcuccomat a táskámba. Már nekem is elment a kedvem a tanulástól. Én tényleg próbáltam vele jóban lenni, de nagyon nehéz bírni vele. A bunkóságával majdnem minden nap megbánt. Folyamatosan rám fújja a cigifüstöt, pedig sokszor kértem már, hogy ne tegye. Nem figyel rám tanulás közben, pedig neki akarok segíteni, hogy ne bukjon meg. Néha még szó szerint az arcomba is vágja, mennyire utál engem. Én mégis itt vagyok, tanulok vele minden hétköznap délután - pedig lenne jobb dolgom is -, és nagy ritkán még mosolygok is.

De talán tényleg nem éri meg a próbálkozás. Lehúzok vele még két hónapot, aztán nem kell vele találkoznom. Jobb lesz, ha tényleg nem leszünk jóban.