Utállak vagy szeretlek?

51. fejezet

*Jungkook pov.*

Ahogy Jimin magához ölelt, el akartam lökni magamtól, viszont olyan szorosan ölelt, hogy képtelen voltam rá. Az illatától viszont kicsit megnyugodtam, így lassan viszonoztam az ölelést, és elkezdtem telesírni Jimin nyakát.

Hirtelen elkezdtem pánikolni, és nem amiatt, hogy találkoztam apámmal ennyi év után. Megint bántottam Jimint. Ellöktem magamtól, kiabáltam vele. Pedig nem tehet semmiről, csak segíteni akart nekem, amiért éppenséggel hálával tartozom neki.

- Sajnálom - suttogtam a nyakába. - Nagyon, nagyon, nagyon sajnálom. Nem akartalak megint bántani, nem direkt volt. Kérlek, kérlek, ne haragudj rám!

- Semmi baj, Jungkook - nevetett halkan. - Nincs semmi baj, pontosan tudom, miért tetted - eltolt magától. - Inkább te ne haragudj rám! Tényleg szólnom kellett volna erről az egészről. Csak segíteni akartam, úgy gondoltam, jobban leszel, ha találkozol vele.

- Tudom, mit volt a szándékod - töröltem le a könnyeimet, közben kicsit rámosolyogtam. - Nem haragszom rád, igazából értékelem, hogy elhoztál ide. Csak megijedtem, hogy így lassan öt év távlatából újra látom őt. Feltörtek bennem a régi emlékek, és ez ijesztő volt. Olyan volt, mintha örültem volna a viszontlátásnak, de igazából nagyon feldúlt lettem, és ez... - sóhajtottam egyet. - Nem is tudom. Inkább hagyjuk, hülyeséget beszélek.

- Jungkook, ez nem hülyeség - arcomra simított. - Mondd csak el ezeket nyugodtan! Jobb lesz majd tőle.

- Biztos ez? Csak mert jelenleg rosszabbul érzem magam, mint mikor nem tudtam, hol van apa - nevettem erőltetetten.

- Akkor... nem akarsz visszamenni? - kérdezte lassan, mire az iroda felé néztem. - Megtudhatnád a távozása okát.

- És ha én voltam az az ok? - néztem vissza rá. - Akkor mit fogok tenni? Mardosni fog a bűntudat életem végéig.

- És ha nem te voltál? - vetette fel ezt a lehetőséget. - Talán olyan oka volt rá, amit megértenél. Lehetnétek újra jóban. Akár többször is eljöhetsz ide hozzá. Lehetne újra apukád.

Sóhajtottam egyet. Volt valami Jimin mondandójában, ami megfogott. De folyton aggódtam, hogy esetleg mégis én vagyok az ok, abba viszont nagy eséllyel belehalnék. Mindig is nagyon szerettem apát, de mióta elment, mélyre temettem magamban az összes vele kapcsolatos érzéseimet. Azok az érzések viszont azonnal a felszínre törtek, mikor megláttam őt. Előtört a szeretet, ami az idők során utálattá, majd gyűlöletté változott. A félelem és a pánik, hogy miattam ment-e el. Késztetést éreztem, hogy akkor odarohanjak hozzá, és szorosan megöleljem, de még sem tudtam mozdulni, mintha odaragadtam volna a padlóhoz. A karom meg akarta ölelni őt, a lábam viszont el akart rohanni onnan, hogy ne kelljen újra ugyanazt a szenvedést átélnem, mint öt éve.

- Jungkook? - szólított meg Jimin újra, mire ránéztem. - Szeretnél visszamenni hozzá? Vagy inkább menjünk haza?

- Nem tudom - sóhajtottam nagyot. - Nem tudom eldönteni, mit akarok. Azt sem tudom, mit érzek most pontosan. Képtelen lennék dönteni.

- Akkor... sétáljunk egyet, amíg el tudod dönteni - vetette fel. - Lenne időd lenyugodni és kitalálni, hogy mit akarsz most. Mit szólsz? - nyújtotta nekem a kezét.

Egy apró sóhaj mellett bólintottam egyet, és megfogtam Jimin kezét. Ahogy elkezdtünk sétálgatni a parton, sokkal nyugodtabb lettem. A szél pont felém fújta Jimin illatát, és ahogy finoman szorongatta a kezemet, sikerült lenyugodnom, még mosolyt is csalt az arcomra.

- Jimin - suttogtam a fülébe, mikor pár perc múlva megöleltem őt hátulról. Csak hümmögött egyet. - Azt hiszem, visszamehetünk.

- Biztos vagy benne? - fordult felém.

- Igen, beszélni akarok apával - bólintottam a tőlem telhető legmagabiztosabban.

Jimin egy bólintás után megfogta a kezemet, és el is indultunk vissza. Kicsit aggódtam, hogy mit fogok majd mondani, de lenyugtattam magam. Majd ha látom apa arcát, és kettesben leszünk, akkor eszembe fog jutni valami.

Mikor visszaértünk apa irodájához, megkértem Jimint, hogy várjon meg engem odakint. Miután leült az iroda mellé, vettem pár mély levegőt, és bementem. Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, apa felkapta a fejét. Halványan elmosolyodott, majd gyors tempóban odajött hozzám, széttárt karokkal. Tudtam, hogy meg akar ölelni engem, és mintha legbelül én is így éreztem volna, de automatikusan elléptem tőle. Megértette, mit akarok mondani ezzel, így csak egy bólintás után visszaült az asztala mögé, és az az előtt lévő székek egyikére mutatott, jelezve, hogy üljek le.

Csend telepedett ránk, miután leültem. Apa az asztalt bámulva gondolkodott, mit mondhatna, én pedig meredten néztem őt. Mielőtt még bejöttem volna az irodájába, megacéloztam magam, eldöntöttem, hogy végig egyenesen a szemébe fogok nézni.

- Nos... - szólalt meg végül, de még nem nézett rám. - Gondolom, rengeteg kérdésed van.

- Mondhatjuk - válaszoltam tömören. Igaz, hogy végig a szemébe akartam nézni, de beszélni nem akartam.

- Akkor... tedd fel őket nyugodtan - nézett rám egy kedves mosoly mellett, amitől késztetést éreztem, hogy megüssem őt.

- Tudod már, mik azok - vetettem oda félvállról. - És a választ is tudod rájuk.

- Érdekel, hogy miért tűntem el és miért nem jelentkeztem, igaz? - mondta ki a gondolataimat. Csak bólintottam, mire apa kicsit frusztráltan sóhajtott egyet. - Nehéz kérdés. Még nehezebb válasz.

- Van időm - fontam össze a karjaimat a mellkasom előtt.

- Tudod... - kezdett bele pár perc múlva. - Nézd, előre szeretném leszögezni, hogy nem miattad mentem el. Nem akarom, hogy ezt gondold.

- Ezzel elkéstél - vontam meg a vállam.

- Ne gondold ezt, nem így van! - vágta rá. Sóhajtott egyet, és innentől már nem mondott semmit.

- Idefigyelj, ha kell, itt fogok ülni egész nap, de nem megyek el, amíg nem válaszolsz - szóltam rá kicsit idegesen, mert elég sokáig nem mondott semmit.

- Sejtettem - nevetett kicsit, amitől csak idegesebb lettem, így nem tudtam tovább megtartani a szemkontaktust. - Nézd, nem kell idegesnek lennek. Minden rendben.

- A fenéket van minden rendben! - emeltem fel a hangomat. - Öt évig vártam rád, és azt mondod, nem kell idegesnek lennem?! Látom, hogy húzod az időt, mert igazából nem is akarsz válaszolni.

- De akarok válaszolni - bólogatott, hogy meg tudjon győzni.

- Nem, nem akarsz - ellenkeztem vele még mindig kicsit hangosabban a kelleténél. - Ha akarnál válaszolni, akkor már megtetted volna. Már itt ülök tíz perce, abból csak másfél percet beszéltünk. Már kétszer elmondhattad volna, hogy miért hagytál engem magamra életem egyik legnehezebb helyzetében.

- Ezt hogy érted? - harapott rá egy olyan dologra, ami teljesen lényegtelen.

- Ne tereld el a témát! - kiáltottam rá, közben felpattantam a székről. - Pontosan tudom, hogy nem akarsz nekem válaszolni, és soha nem is fogsz. Úgyhogy én inkább megyek.

Egy ideges sóhaj után elfordultam apától, odamentem az ajtóhoz, és már ki akartam menni, mikor megéreztem egy kezet a csuklómon.