Utállak vagy szeretlek?

29. fejezet

*Jungkook pov.*

Ahogy az ajkaim hozzáértek Jimin ajkaihoz, átjárt a forróság. Valamiért bátortalan voltam a csókban, de Jimin is annak tűnt, így semmit nem vittem túlzásba. Hamar el is húzódtam tőle, de közel maradtam hozzá.

- Ez volt az első csókod? - kérdeztem halkan, de nem szemrehányásnak szántam.

- Igazából a második - vörösödött el.

- Hétfőn volt az első, igaz? - mosolyogtam rá. Ő csak bólintott egyet, az arca pedig vörösebb lett. - Ne szégyelld, ezzel nincs semmi baj. Mindenkinek van első csókja.

- De lassan betöltöm a tizenkilencet - sóhajtott.

- És? - vártam kicsit türelmetlenül a folytatásra.

- Te már biztos csókolóztál a gimi előtt is - húzta el kicsit a száját.

- Nem, nekem tavalyelőtt volt az első csókom - mondtam el az igazat. - Mindössze másfél hónap volt a kapcsolat. Rosszul bántam a sráccal. Miattam sérült meg. Ezért is nem akartalak téged közel engedni magamhoz.

- Én jobban meg foglak érteni, mint ő - megpuszilta a számat.

- Figyelj, én... - kezdtem bele lassan. - Nem tudom, te hogy állsz ehhez, de én... szeretném, ha még nem beszélnénk erről senkinek.

- Teljesen megértem - simított arcomra. - Nem kell elmondanod senkinek, amíg nem állsz készen. És én sem mondom el senkinek.

- Na jó, azért a családodnak beszélhetsz róla - mosolyogtam rá kicsit zavartan. - Csak azt nem akarom, hogy kiderüljön ez az egész. Nem szégyellek téged, nehogy ezt hidd, csak nem állok készen, hogy mindenki tudjon róla.

- Nem is kell - nyugtatott meg mosolyogva.

Egy boldog mosollyal az arcomon megpusziltam Jimin száját, majd a kezét fogva vele együtt befeküdtem az ágyamba. Átkaroltam Jimint, és szorosan magamhoz öleltem.

- Még mindig kényelmes az ágyad - szólalt meg halkan.

- Hát ezt meg hogy érted? - néztem rá meglepetten.

- Mikor itt aludtam nálad, akkor befeküdtem az ágyadba - mondta elpirulva. - Érdekelt, milyen. Ne haragudj!

- És milyen volt? - kérdeztem meg sóhajtva.

- Nagyon kényelmes, és az ágynemű bevette az illatodat - mosolygott rám. - Bár azért a cigiszag is érezhető volt rajta.

- Sejtettem - bólintottam egyetértően.

- Amúgy, kérdezhetek valamit? - fordult teljesen felém.

- Persze - mosolyogtam rá biztatóan.

- Miért... cigizel? - kérdezte lassan.

Erre a kérdésre hirtelen elkomorodtam. Nem voltam biztos benne, hogy el akarom mondani ezt Jiminnek. És abban sem voltam biztos, hogy jó neki, ha hallja.

- Nem kell elmondanod, ha nem akarod - mondta gyorsan, közben visszafordult a hátára. - Igaz, tudni szeretném, de nem kell beszélned róla.

- Azért, mert nyugtalan vagyok - válaszoltam nagyon kurtán a kérdésre.

- Nyugtalan vagy? Ezt hogy érted? - kérdezett vissza.

- Rendben, legyen. Elmondom - egyeztem bele. - Ugye azt már tudod, hogy az igazi apám lelépett.

- Igen, tudom. Elmesélted - bólintott kicsit büszkén, amiért emlékezett rá. - De mi köze ennek ahhoz, hogy cigizel és nyugtalan vagy?

- Azóta cigizek és vagyok nyugtalan, amióta elment - vontam meg a vállam. Jimin meglepetten nézett rám, így tudtam, hogy nem úszom meg ennyivel. - Miután apa elment, folyton nyugtalan voltam, mintha pánikrohamom lenne. Egyszer kerestem valamit a garázsunkban, és az egyik polcon megláttam egy doboz cigit. Kíváncsi voltam, ezért kipróbáltam. De pár slukk után valami elképesztő nyugodtság árasztott el. Onnantól kezdve nem tudtam abbahagyni. Akkor is aggódtam, és azóta is aggódok, hogy anya megtudja, de elég rágyújtanom egy cigire, és már nem is foglalkozom vele.

- Szóval... - próbálta felfogni, amit mondtam neki. - Mikor együtt tanultunk, azért akartál folyton cigizni, mert nyugtalan voltál?

- Igen - bólintottam sóhajtva.

- Szólhattál volna nyugodtan. Ha tudom, akkor hagytam volna, hogy cigizz. Vagy csak nem bíztál bennem? - görbítette le a szája szélét.

- Nem akartam, hogy tudj az érzéseimről - vontam meg a vállam. - Féltem, hogy mit reagálnál. Hogy esetleg elítélnél engem, mint régen mindenki más, mert azt hiszed, csak nyafogok, és igazából nem is valódi a problémám. Meg úgy éreztem, hogy meg tudom oldani egyedül is.

- De világos, hogy nem tudod - mosolygott rám kicsit szomorúan. Csak mosolyogva bólintottam egyet. - De nekem beszélhetsz a problémáidról. Nem kell mindent ennyire túlgondolni.

- Hát az elég nehezen megy - ingattam meg a fejemet.

Elég sokszor szoktam túlgondolni dolgokat. Szinte a mániámmá vált. Akár még apróságokból is tudtam olyan orbitális hülyeségeket kihozni, hogy aznap már nem is tudtam másra gondolni. Ezért is aggódtam folyton, hogy Jimin mit gondol rólam, hogy mit érez irántam. Minden egyes ember gondolatától félek. Azt akarom, hogy csak jót gondoljanak rólam, sőt! Inkább semmit se kell gondoljanak rólam!

A depresszió egy aljas dolog...

- Bízz bennem, oké? Én itt vagyok neked, velem kapcsolatban nem kell túlgondolnod semmit. Rendben? - mosolygott rám kedvesen. - Nekem elmondhatod a problémáidat, én majd segítek. Megígérem - tartotta nekem a kisujját.

Elmosolyodtam Jimin aranyosságán. A mondatait automatikusan elkezdtem túlgondolni, de gyorsan elnyomtam magamban, és inkább beleakasztottam a saját kisujjamat Jiminébe.

- Rendben, megbízom benned - nyomtam puszit a szájára.

Jimin mosolyogva bújt hozzám. Éreztem, hogy igazat mond, és tényleg kedvel engem. Bízhatok benne. Az agyam továbbra is az ellenkezőjét mondta nekem, de kivételesen a hevesen dobogó szívemre hallgattam. Elöntött a boldogság, és aznap már nem is akartam mást csinálni, csak Jimint ölelni, hogy tovább érezhessem ezt az érzést. Annyira jó volt hozzábújni, hogy úgy éreztem, mellette rémálmaim sem lennének.

- Akkor most... - szólalt meg hirtelen. - Folytassam a korrepetálásodat?

- Persze - vágtam rá egyből.

- Nagyon gyorsan belementél - lepődött meg. - Pedig nem is szereted a tanulást.

- Az lehet, de te itt leszel. Az nekem elég - megpusziltam a száját.

- Akkor kezdhetjük akár most is? - húzta az agyamat, de láttam, hogy vörösödik az arca.

- Vékony jégen táncolsz - mértem végig. - Ma már nem akarok tanulni. Ma csak téged akarlak ölelni. Ha neked is megfelel.

- Nekem nagyon is megfelel - a mellkasomra húzta a fejét, és átölelt a derekamnál. - De ma nem szóltam anyának, hogy átjövök. Ő otthon azt hitte, hogy végeztünk a korrepetálással. Szóval... hamarosan haza kell mennem.

- Mi? Ne már! - szontyolodtam el. - Nem akarom, hogy elmenj.

- Én sem akarok elmenni - rázta meg a fejét. - De muszáj. Nem tudják, hol vagyok.

- Akkor most szólj nekik! Csak ne menj el - néztem rá könyörögve.

- Te is átjöhetnél - vetette fel hirtelen. - Ji-yeon nagyon sokat beszél rólad. Szeretne neked beolvasni.

- Akkor nem hiszem, hogy átmegyek - hárítottam gyorsan. - És úgy érzem, a szüleiddel való találkozásra sem vagyok kész.

- Jaj, ne így állj hozzá! Gyere velem, biztos élveznéd - felült az ágyon. - És még nem kell szólnunk a szüleimnek se, ha nem akarod. Csak gyere el velem!

- Elkísérlek, addig majd eldöntöm.

Ezzel kimásztam az ágyból, és Jiminnel együtt lementem a földszintre. Felvettük a dzsekinket, meg a cipőnket, és el is indultunk.