Utállak vagy szeretlek?

42. fejezet

*Jungkook pov.*

Szombat reggel anyával és Yo-hannal együtt kocsiba szálltunk, és elindultunk Jiminékhez. Én csak csendben ültem a hátsóülésen, és zenét hallgattam. Meg kell hagyni, nem igazán éreztem  jól magam. Egyedül voltam anyáékkal, egy kocsiban, és nem tudtam szabadulni onnan, amíg el nem érünk a vidámparkba. Ott majd elmenekülhetek Jiminnel együtt, de addig a közelükben kell kibírnom.

Jimin már kint állt a ház előtt, mire megérkeztünk hozzájuk, és már messziről integetett. Ő úgy tűnt, nagyon jól van, és nagyon várja a mai napot. Mikor mosolygó fejjel beszállt a kocsiba, kicsit már meg is nyugodtam.

- Nagyon köszönöm még egyszer, hogy elvisznek - köszönte meg már ötödjére, anyáék pedig nem győzték elhallgattatni őt.

Végül elindultunk mind a négyen. Kis idő után kezdtem megint ideges lenni, így szép lassan Jimin felé csúsztattam a kezem. Ő észre is vette, hogy mit akarok csinálni, mert a kisujját az enyémbe akasztotta. Én is elmosolyodtam, és felé nyújtottam a fülesem felét, mire ő be is tette a saját fülébe.

- Szia - suttogtam halkan.

- Szia - súgta vissza. - Jól vagy?

- Majd megbeszéljük - pillantottam anyáék felé, Jimin pedig csak bólintott egyet. - De a kezemet ne engedd el, amíg ki nem szállunk!

Jimin megint csak bólintott. Annyira aranyos volt, ahogy gondtalanul mosolygott, látszott, hogy várta a mai napot. Kicsit megnyugtatott engem a mosolya, maga a puszta jelenléte. A szívverésem is felgyorsult kicsit, és valami teljesen új érzelem kerített hatalmába, amitől kicsit talán megijedtem. Gyorsan el is fordítottam a fejem, hogy lenyugtassam magam.

***

Mikor megérkeztünk a vidámparkba, Jiminnel egymástól tisztes távolban sétáltunk anyáék mögött. Ők vettek jegyet, majd egy kis táskát azt én hátamra téve a lelkünkre kötötték, hogy mehetünk akárhova, ha vigyázunk magunkra. Mi Jiminnel el is indultunk, megvártuk, míg már nem látnak minket, én ekkor megfogtam Jimin kezét, és elrohantam egy teljesen ellenkező irányba, mint amerre elengedtek minket.

- Jungkook, állj meg! Hova rohansz? - kiáltott utánam nevetve.

- Eltűnök - álltam meg az egyik sorban.

- Miért? - kérdezte kicsit lihegve.

- Mert nem akarom, hogy anyáék tudják, hol vagyunk - magyaráztam meg. - Kettesben akarok lenni veled.

- Egy vidámparkban? - nézett körbe.

- Tudod, hogy értem - megpusziltam a száját. - Itt nem érdekel ha látnak, senki nem ismer minket. Itt addig foghatom a kezed, ameddig csak akarom. Vagyis, amíg nem találkozunk anyáékkal - vakartam meg a tarkómat. - Ne haragudj! Rosszul érzem magam, amiért nem tudlak rendesen felvállalni. Pedig nagyon szeret... ném...

- Tudom jól - megpuszilt. - De én nem haragszom, annyi időt hagyok, amennyi csak kell neked. Te is vártál rám két hónapot, én is tudok még annyit várni rád.

- Biztos vagy benne? Kérlek szólj, ha ez zavar! Tudni akarok róla - fogtam meg mindkét kezét.

- Szólni fogok, megígérem - mosolygott rám.

Mosolyogva bólintottam egyet. Tudtam, hogy bámulnak minket a sorban és azon kívül, éreztem magamon a tekintetüket. Valahogy viszont nem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam, csak Jimin gyönyörű tekintetét néztem. Hallottam, ahogy suttognak mögöttünk a sorban, de nem izgatott. Valahogy büszke voltam arra, hogy Jiminnel vagyok, és nekem nem is számított más.

- Miért bámulsz így engem? - zökkentett ki Jimin a gondolataimból.

- Csak úgy - vontam meg a vállam. - Elbambultam.

- Rajtam? - mosolygott elpirulva.

- Igen, rajtad - kicsit hosszabban megpusziltam a száját. - Szép vagy ma. Még inkább, mint máskor.

- Na jó, hagyd ezt abba - elfordult tőlem. - Nagyon zavaró ez az egész, mindenki minket bámul - nézett körbe.

- Na és? - vontam meg a vállam. - Ne foglalkozz velük!

- Mondja az, aki nem tudja felvállalni a párját a szülei előtt - gúnyolt ki engem, de én valahogy nem tudtam ezen nevetni.

- Jól van, hagyjuk - néztem el másfelé.

Jimin hirtelen nevetve nyomott egy puszit az arcomra. Csak egy pillanatra néztem felé, mert volt egy apró sejtésem, hogy elpirultam - ami mondjuk furcsa lenne, mert még sosem történt meg.

***

Nagyjából három-négy óra múlva Jiminnel már szinte mindenen ültünk. Jimin vett nekünk hajpántot, és egy negyedóra alatt felerőszakolta rám. Még a körhintára is felültünk! Furcsa volt kisgyerekekkel együtt ülni rajta, de igazából nagyon is jól szórakoztunk. A sok nevetés után viszont kellett egy kis pihenő, így leültünk egy padra enni valamit.

- Mit hagytunk még ki? - kezdtem hangosan gondolkodni, közben Jimin kezét szorongattam. - Szeretnél felülni az óriáskerékre? - mutattam rá, mire Jimin arrafelé nézett.

- Naná! - vágta rá egyből. - Biztos tök jó lesz.

- Akkor edd meg a szendvicset, és már mehetünk is, mielőtt még nagy lenne a sor, oké? - hadartam el gyorsan.

Jimin csak bólintott egyet, és gyorsan el is kezdte enni a szendvicsét, alig bírtam rászólni, hogy lassítson egy kicsit. De így is nagyon hamar megette. Meg is fogta a kezemet, és behúzott a sorba, alig tudtam őt követni, majdnem a táskánkat is otthagytam a padon. Szólni viszont nem szóltam, mert Jimin nagyon boldognak tűnt, hogy felülünk az óriáskerékre, és amúgy is ülhettünk fel rá szinte azonnal.

- Ez nagyon izgalmas! - ugrándozott Jimin a kabinban lévő ülésen, amitől az össze-vissza mozgott. - Mindig is ilyen romantikus helyzetet akartam a párommal.

- Jól van, Jimin, de nyugodj le, oké? - fogtam le őt. - Akkor is lehet romantikus ez a helyzet, ha nem ugrándozol, sőt. Úgy talán csak még jobban romantikus lesz.

- Rendben, abbahagyom - egy aprót sóhajtva hozzám bújt. - Jaj, a kocsi óta nem is kérdeztem meg, hogy hogy vagy - kapta fel hirtelen a fejét, mire én csak sóhajtottam egyet. - Azt mondtad, ha eltávolodtunk kicsit a szüleidtől, akkor elmondod. De azóta nem mondtál semmit, pedig elég fontos, hogy jól vagy-e.

- Bevallom, a kocsiban kicsit rosszul éreztem magam - kezdtem el a mondandómat, mert tudtam, hogy Jimint nem fogom tudni levakarni magmaról. - Nem volt túl jó, hogy egy autóban kellett ülnöm anyáékkal. De miután beszálltál, és megfoghattam a kezed, sokkal jobban lettem. Most pedig nagyon jól vagyok.

- Biztos? - nézett rám aggódva.

- Biztos - bólintottam mosolyogva. - Kettesben voltunk egész nap, végig foghattam a kezed. És még anyáékkal sem kellett beszélgetnem. Ez számomra egy tökéletes nap, és olyan nagyon régen volt már. Örülök, hogy most veled lehet egy.

- Én is örülök - sóhajtott megnyugodva. - És köszönöm, hogy elmondtad.

Erre már nem mondtam semmit, csak közelebb húztam magamhoz Jimint, és lágyan ajkaira tapadtam, ő pedig persze egyből viszonozta a csókot. Az első közös együttlétünk óta csak jobban izzott köztünk a levegő, mikor csókolóztunk, de egyikünk sem bánta, inkább csak jobb lett tőle minden. Azóta egyszer sem akartunk elszakadni egymás szájától. Mintha a másik szája nélkül képtelenek lettünk volna élni - és talán így is volt.