Utállak vagy szeretlek?

20. fejezet

*Jungkook pov.*

Szinte megmentett, mikor vége lett a filmnek, és Jiminnel együtt felálltam a kanapéról, hogy mindketten lefeküdjünk aludni. Őrült nyomás volt rajtam, féltem, hogy Jimin látta, hogy mit csináltam, vagy hallotta, hogy mit mondtam. De így, hogy elmegy lefeküdni, lassan kezdett elmúlni a félelmem.

- Jó éjt - szólalt meg halkan, mikor felértük az emeletre. Hirtelen felé néztem, mintha nem hallottam volna, hogy mit mond.

Jimin szeme ismételten csillogott. Most kivételesen nem ijesztett meg, inkább melegséggel töltött el, és apró mosolyt is csalt az arcomra. Nem tudtam hirtelen, mit kellene mondanom, a torkomon akadt a szó. De össze kellett szednem magam, máskülönben Jimin elkezdett volna kérdezgetni engem.

- Jó éjt - bólintottam egy kissé bizonytalanra sikerült mosoly mellett, majd gyorsan bementem a szobámba.

Mikor bezártam az ajtómat, meglepetten vettem észre, hogy milyen hevesen ver megint a szívem. Pont olyan gyorsan, mint tegnap. Jimin csillogó tekintete beleégett az agyamba, nem is tudtam másra gondolni. Mikor lehunytam a szemeimet, magam előtt láttam a szempárt, ahogy engem bámulva csillog. Akaratlanul is elmosolyodtam.

- Francba ezekkel az érzésekkel! - suttogtam magam elé.

Miután kicsit lenyugodtam, gyorsan átöltöztem, és bebújtam az ágyba. Sejtettem, hogy a sok, ma kapott inger miatt nem nagyon fogok tudni aludni, de ki kellett ezt pihennem valahogy.

Hisz megpusziltam Jimin plüsskacsáját! Csak úgy, mert miért is ne? Mikor meghallottam a lépteit a lépcső felől, ahogy jön felém, nagyon megijedtem. Olyan érzés kerített hatalmába, mintha Jimin látott volna mindent. Talán azt nem hallotta, mit motyogtam a kacsának, de látni mindent látott. Féltem, hogy meg fogja kérdezni, miért tettem. Ha pedig elmondom neki, még a végén kirohan a szakadó esőbe, és inkább hazamegy. Szerencsém volt, mert talán mégsem vett észre semmit.

Sóhajtva az oldalamra fordultam. Fáradt voltam a mai nap után, de a fejemet nem tudtam kiüríteni eléggé. Mégis csak magamra húztam a takarót, és becsuktam a szemeimet. Hátha sikerül...

***

Végül is tudtam aludni egészen addig, amíg hajnali három környékén fel nem riadtam. Kiáltottam is egy hangosabbat, miközben zihálva felültem az ágyon, de eszembe sem jutott, hogy Jimin esetleg meghallja, hisz anyáék sem hallják meg soha.

Két kezemet a mellkasomra szorítottam, szemeimet összeszorítottam. Próbáltam kicsit lenyugtatni magamat, mielőtt még elkezdenék sírni, mert akkor túlságosan is gyengének tartanám magam - pedig már így is az vagyok. Őszintén szólva kicsit meglepett, hogy megint rémálmom volt, méghozzá ilyen erős. Olyan jó napom volt Jiminnel, azt hittem, hogy most megúszhatom ezt éjjel. Most viszont csak erőteljesebb volt a rémálmom, mert még sosem tartott ilyen sokáig, hogy megnyugodjak.

Mikor halkan kopogtak az ajtómon, csak feljebb ment a vérnyomásom. Csak Jimin lehetett az, mert a szüleim sosem kopognak be éjjel, mindegy, mekkorát kiáltok. Most viszont nagyon nem akartam beszélni Jiminnel. Attól csak rosszabb lett volna.

Megint kopogtak, így mély levegőket véve lassan odasétáltam az ajtómhoz. Vettem még egy utolsó mély levegőt, majd kinyitottam az ajtót.

- Mit akarsz? - kérdeztem Jimintől kicsit idegesebben, mint amilyenre terveztem.

- Zajt hallottam - válaszolt halkan, de kicsit szomorúnak tűnt a stílusom miatt. - Minden oké?

- Igen - bólintottam egyből.

- Biztos? - lépett közelebb hozzám. - Kicsit... rémültnek tűnsz.

- Jól vagyok, Jimin, minden rendben - próbáltam őt lerázni. - Feküdj vissza aludni!

Jimin meg sem mozdult, továbbra is engem bámult. Én azóta is próbáltam lenyugtatni magam, de Jimin tekintete megint elvarázsolt, így elfelejtettem mindent, talán még az érzéseim is kiültek az arcomra. Bár a rémület már egyszerűbben volt magyarázható, mikor Jimin a semmiből közelebb lépett hozzám, és a nyakamat átkarolva magához húzott egy ölelésre. Meglepetten bámultam magam elé, meg sem tudtam mozdulni.

- Nem tudom, mi történt - kezdett el halkan, kedvesen suttogni a fülembe. - Nem is erőltetem, hogy elmondd. De ha szeretnél beszélgetni valakivel, én mindig itt leszek. Oké?

Lassan viszonoztam az ölelést, és Jimin nyakába bújva bólintottam egyet. A rajta lévő ruháim miatt kevésbé, de szerencsére még éreztem az illatát, amit mélyen be is szívtam. Tudtam, hogy Jimin ettől megint elmosolyodott, akárcsak az első ölelésünknél, de nem tudtam vele foglalkozni. Furcsamód megint megnyugtatott az az ölelés. Már nem volt mitől félnem, és a szívem is lenyugodott annyira, hogy rájöjjek, már nem a rémülettől ver olyan hevesen.

- Itt maradjak veled? - kérdezte egy enyhe mosoly mellett, miután elengedett.

Hirtelen elgondolkodtam a kérdésen. Vajon ha Jimin itt alszik velem, akkor elmúlnak a rémálmok? Vagy csak rosszabb lesz? Nem tudtam, mit kellene mondanom neki.

- Jungkook? - legyezett kicsit a szemem előtt, mire a fejemet megrázva visszazökkentem a világba. - Mondj nemet nyugodtan! Csak megkérdeztem.

- Nem kell maradnod, jól vagyok - mosolyogtam rá a lehető legmagabiztosabban.

- Rendben - bólintott beleegyezően. - Reggel majd találkozunk - mosolyogva integetett nekem egy kicsit, majd visszament a vendégszobába.

Sóhajtva újra bezártam az ajtómat, és még egy sóhaj mellett lecsúsztam a mentén a padlóra. Jimin meg tudott nyugtatni, de csak addig, amíg vissza nem ment a vendégszobába. Utána kicsit visszajött a nyugtalanságom, féltem visszafeküdni az ágyamba, mintha csak valami szörnyeteg lenne benne - persze rajtam kívül.

Hirtelen csak azon kaptam magam, hogy mégis Jiminnel akarok lenni. Vágyakoztam még egy ölelésre, és azt akartam, hogy itt aludjon velem, hogy ne kelljen félnem semmitől. Hogy ő megakadályozza, hogy rémálmom legyen, vagy legalább azt, hogy felriadjak. Újra érezni akartam az illatát, hogy még jobban az eszembe véshessem. Hogy egész éjjel nézhessem őt...

Annyit gondolkodtam Jiminen fél perc alatt, hogy a szívem egyre és egyre csak hevesebben vert, szinte már bele is fájdult. Eltűnődve fogtam a mellkasomra, nem igazán fogtam fel, hogy mi történik már megint. De Jimin gondolata valamiért mosolyt csalt az arcomra, ami eléggé meglepett, mert szinte semmi okom nincs a mosolygásra.

Hirtelen megráztam a fejemet, hogy eltereljem a gondolataimat. Ha aludni akarok még, akkor ezt be kell fejeznem.

Beültem az ablakba, hogy elszívjak gyorsan egy szál cigit. Az majd kiveri a fejemből a furcsa gondolatokat, a szívemből pedig a még furcsább érzéseket. Utána egyből vissza is másztam az ágyba, betakartam magam, és megpróbáltam újra elaludni, abban reménykedve, hogy ezúttal talán majd sikerül is.