Utállak vagy szeretlek?

46. fejezet

*Jimin pov.*

Jungkooknak igaza volt, hétfőre már tényleg jól érezte magát. Vasárnap már épphogy csak forró volt a homloka, és sokkal elevenebb volt, pont mint mikor jól érezte magát. Az ágyból persze nem hagytam kimászni, azt sem hagytam, hogy tanuljon - utóbbinak mondjuk nagyon is örült -, de sok időt töltöttem vele, hogy még egy pillanatra se érezze rosszul magát.

Otthon szóltam anyának, hogy mi történt, és hogy nem fogok hazamenni a hétvégén. Szerencsémre hagyta, hogy maradjak, bár a húgom nem igazán örült ennek. Tudtam, hogy hiányzom neki, de muszáj voltam Jungkooknál maradni, neki nagyobb szüksége volt rám.

- Gyere már, Jungkook, muszáj elindulnunk! - kiáltottam fel neki az emeletre.

- Itt vagyok, itt vagyok, nem kell kiabálnod - játszotta meg, hogy utál engem, miközben lejött a lépcsőn. - Odaérünk, ne nyavalyogj!

- Ennyire látványosan ne játszd meg - suttogtam neki, mire ő bocsánatkérően rám mosolygott. - Menjünk - kimentem az utcára, Jungkook pedig jött utánam.

- Ne haragudj - fogta meg a kezemet. - De még mindig félek, hogy kiderül.

- Tudom, nincs semmi baj - megpusziltam a száját. - De most ne stresszelj, még a végén megint rosszul leszel. Azt már nem bírnám ki, túlságosan aggódnék érted.

- Nem kell, látod, hogy már jól vagyok - mosolygott rám.

Én is csak elmosolyodtam. Jungkooknak igaza volt, már tényleg jól érezte magát, így nem igazán volt miért aggódni. Én viszont mégis úgy éreztem, hogy aggódnom kell. Lehet, hogy Jungkook már nem volt rosszul, de teljesen jól sem volt. Minél tovább néztem a mosolyát, annál inkább tűnt hamisnak. Viszont nem említettem meg neki, azzal segítenék rajta a legkevésbé. Csak kiélveztem, hogy séta közben fogja a kezem.

Amint beléptünk az iskola ajtaján, szinte minden szem ránk szegeződött, és pontosan tudtuk, miért. Jungkook nem engedte el a kezemet, és hát pechünkre voltak emberek az iskolában, akik nem voltak oda a melegekért. A többség viszont elfogadott minket, volt, aki még cukinak is talált. Jungkook pedig elfogadta a véleményeket, igazából nem is foglalkozott velük. Szinte egész álló nap fogta a kezemet, és kizárta, hogy néhányan a hátunk mögött sugdolóznak - ami miatt nagyon is büszke voltam rá, mert tudtam, hogy ez nehezen megy neki.

- Jól vagy? - kérdeztem meg tőle halkan, mire ő meglepetten nézett felém.

- Igen, miért? - mosolygott kicsit.

- Csak úgy - vontam meg a vállam. - Érdekelt, mennyire zavar, hogy mit mondanak a hátunk mögött.

- Egy kicsit, mindig rosszul éreztem magam, ha kibeszéltek - ingatta meg a fejét. - De... itt vagy velem, foghatom a kezed. Más nem érdekel. És egész jól ki tudom zárni, amiket mondanak.

- Jó - bólintottam kicsit megnyugodva. - De szólj, ha emiatt kellemetlenül érzed magad, oké?

- Szólok, megígérem - gyorsan megpuszilta az arcomat.

***

Ahogy teltek az órák, látszott Jungkookon, hogy kezd kicsit nyugtalan lenni. Viszont, mikor megkérdeztem, hogy mi a baj, mindig csak azt mondta, "semmi". Tudtam, hogy hazudik, de nem akartam zaklatni ezzel, úgysem akarta volna elmondani.

Jungkook a hazafele úton is végig csendben volt, csak a kezemet szorongatta. Én végig az arcát néztem, le akartam olvasni róla, hogy mitől ilyen nyugtalan. Elég sokat nyalogatta a száját, amiből szerettem volna arra következtetni, hogy csak meg akar csókolni, de jól tudtam, hogy kicsit visszasírja a cigit, amivel le tudja nyugtatni magát.

- Jungkook - szóltam neki halkan, mikor náluk bementünk a szobájába.

- Ugye azt szeretnéd mondani, hogy nem kell tanulnunk? - kérdezte azonnal, mire nevetve megráztam a fejem. - Francba! Esküszöm, erre gondoltam. De ugye ezt fogjuk csinálni?

- Nem - ráztam meg újra a fejem. - Kérdezni szeretnék valamit.

- Mondd csak - mosolygott rám, de vett közben egy mély levegőt.

- Mitől vagy ma ennyire nyugtalan? - léptem oda hozzá.

- Ezt meg hogy érted? - kezdett engem hárítani azonnal. - Nem vagyok nyugtalan, minden rendben.

- Jungkook, ne hazudj, többször kértelek. Egész nap azt figyeltem, hogyan változik meg a hangulatod, és egyre csak nyugtalanabb és nyugtalanabb lettél - megfogtam a kezét. - Mi történt? Nekem elmondhatod, nagyon jól tudod.

Jungkook csak sóhajtott egyet, a fejét pedig lehajtotta. Úgy tűnt, nagyon nem szeretne erre válaszolni. Nem is festett túl jó bőrben a válaszhoz. Egy apró pillanatra rám nézett, így tudtam, hogy mit vár el tőlem. Szomorúan elmosolyodtam, majd a kezeimet a nyaka köré fonva szorosan megöleltem. Ő egyből viszonozta az ölelést, és hangosan felsóhajtott.

- Én... - szólalt meg halkan, miközben a nyakamba bújva lélegzett mélyeket. - Én azt hiszem... képes vagyok... elmondani anyáéknak. Vagyis - elengedett - már nem akarok tovább várni vele.

- Komolyan mondod? - kérdeztem vissza meglepetten, mire Jungkook bólintott egyet. - Biztos készen állsz erre? Mikor Yeong-binnak mondtad el, akkor is rosszul érezted magad. Mikor pedig másnap mentünk suliba, végig remegtél, mert féltél, hogy mit fognak mondani majd rólad. Biztos vagy benne, hogy akarod ezt?

- Ha ennyire próbálsz lebeszélni, akkor már nem leszek ennyire biztos - nevetett keserűen.

- Ne haragudj - mosolyodtam el egy kicsit zavartan. - Csak nem akarom, hogy megint rosszul érezd magad. Hisz a szüleiddel együtt laksz, nehéz elkerülni, hogy találkozzatok.

- Aranyos tőled, hogy aggódsz értem - megpuszilta a számat. - De már nem akarok ezzel tovább várni. El akarom mondani nekik. Ma.

- Ha ezt akarod, nem állok az utadba. Én is örülnék, ha már fel tudnád vállalni. De ha meggondolod magad, én továbbra sem erőltetem - tettem még hozzá gyorsan, mire ő halkan elnevette magát.

- Tudom, de el akarom nekik mondani - jelentette ki a lehető leghatározottabban.

- Veled menjek? - kérdeztem a biztonság kedvéért.

- Nélküled nem mennék - vágta rá azonnal, mire kicsit elnevettem magam.

Végül bólintottam egyet, és a kezemet nyújtottam Jungkooknak. Ő vett pár mély levegőt, majd a kezemet megfogva szép lassan lesétált velem a földszintre. A lépcső alján viszont hirtelen megdermedt. Meg sem moccant, csak meredten bámult maga elé. Tudtam, hogy kicsit bepánikolt, így lassan, óvatosan magamhoz öleltem.

- Nem kell megtenned, ugye tudod? - suttogtam a fülébe, mire ő bólogatva viszonozta az ölelést. - Nem baj, ha még nem vagy rá kész. Várhatsz még.

- Nem - lassan eltolt magától. - Most. Most vagy soha. Képes vagyok rá.

Vett pár mély levegőt, majd a kezemet erősen megfogta, és szép lassan, kicsit szédelegve odament a konyha bejáratához. Vett egy újabb adag mély levegőt, majd engem maga után húzva bement a konyhába.