Utállak vagy szeretlek?

21. fejezet

*Jimin pov.*

Jungkook olyan furcsán viselkedett. Tisztán hallottam, hogy felkiáltott, de azt mondta nekem, hogy minden rendben van vele. Pedig nagyon is látszott, hogy ez nem így van. De ha nem akarja nekem elmondani, hogy mi a baj, akkor nem erőltethetem rá. Azzal rossz barátnak fogok tűnni. Hagynom kell, hogy rendesen végiggondolhasson mindent, hogy el tudja majd mondani, ha készen áll rá.

De annyit járt az eszem azon, hogy vajon mi lehet a baj, hogy alig tudtam utána aludni valamit. Reggel is úgy keltem, hogy megint Jungkook jár az eszemben. Csak őrá tudtam gondolni, mintha a megszállottja lennék, vagy valami ilyesmi. Éreztem is, hogy egy kicsit félrever a szívem, de nem foglalkoztam a jelentésével.

Miután leállítottam a telefonomon az ébresztőmet, kimásztam az ágyból, és átsétáltam a fürdőbe. Még nem volt ott senki, így gondoltam Jungkook még alszik. Gyorsan megmosakodtam, visszavettem az egyenruhámat, mostam fogat, beállítottam a hajamat.

Mielőtt még lementem volna a konyhába, észrevettem, hogy Jungkook ajtaja be van csukva. Picit meglepett, mert neki is fel kellene kelnie. Nem akartam, hogy elkéssen a suliból, így odamentem Jungkook szobájához, és bekopogtam. Pár perc múlva már hallottam is a lépteit, majd kinyílt az ajtó.

- Mi az? - kérdezte fáradtan, miközben a kicsit kócos hajában turkált.

- Gondoltam, felkeltelek, mielőtt még elkésel - mosolyogtam rá.

- Pár perce szólt az ébresztőm, mindjárt ki akartam menni - mutatott a telefonja felé.

- Ja, bocs - zavartan nevetve megvakartam a tarkómat. - Azt hittem, még alszol, és fel akartalak kelteni, hogy ne késs el.

- Sajna nem aludtam - ásított egyet. - Reggelizz meg nyugodtan! Én is megyek egy tíz perc múlva.

- Oké - intettem neki egyet, majd le is mentem a konyhába.

Gondolkodva csináltam magamnak egy szendvicset reggelire. Jungkook szinte pont ugyanúgy nézett ki, mint mikor éjszaka bekopogtam hozzá. Ugyanolyan rémültnek tűnt, amit nem igazán tudtam hova tenni. Viszont nem mertem megint megkérdezni, hogy mi baja van, mert még a végén leüvölti a fejemet, amiért nem tartom tiszteletben a magánéletét.

Mikor tíz perccel később belépett a konyhába, már teljesen máshogy nézett ki, mintha eddig sem lett volna semmi baja. Meglepetten néztem, ahogy teljesen nyugodtan kivesz egy banános tejet a hűtőből, ivás közben nekidől a pultnak, és elkezd telefonozni. Érdeklődve tanulmányoztam az arcát, egészen addig, amíg észre nem vette.

- Miért bámulsz ennyire? - nézett fel a telefonjából.

- Ja, semmi - folytattam az evést. - Csak...

- Csak mi? - sürgetett.

- Jól vagy? - kérdeztem halkan.

Jungkook elég meglepettnek tűnt a kérdéstől. Úgy nézett rám, mintha azt sem tudná, mit jelent, amit mondtam neki. Valamiért úgy éreztem, ez így is van.

- Jungkook? - szóltam neki pár perc múlva, mert meguntam, hogy hosszú ideje bámulja meredten az asztalt.

- Mi az? - kapta fel a fejét.

- Minden oké? - néztem rá aggódva.

- Persze - bólintott, bár a hangja nem csengett túl őszintén. - Miért?

- Mert nem úgy tűnik - felálltam az asztaltól, és lassan odasétáltam hozzá. Ő kicsit hátrébb húzódott, és elfordította a fejét, amiből tudtam, hogy igazam van. - Éjjel is mondtam, hogy velem beszélhetsz.

- Túl közel vagy, Jimin - próbálta másra terelni a szót.

- Rengeteg hely van köztünk - zártam le gyorsan. - Nem akarsz beszélgetni, igaz?

- Ha lenne is problémám, akkor az rám tartozik, nem pedig rád - eltolt magától. - És semmi bajom nincs, jól vagyok.

Jungkook nem is mondott már semmit. Kidobta a kukába az üres tejes dobozt, majd felment a szobájába.

Sóhajtva visszaültem az asztalhoz. Végig tudtam, hogy rossz ötlet Jungkookot faggatni. Sejtettem, hogy semmire sem fog válaszolni nekem, de mégis meg akartam próbálni, hátha megtörik a jég, és hajlandó megnyílni nekem. Az apjáról már beszélt velem, emiatt pedig naivan azt hittem, hogy másról is ilyen könnyen fog velem beszélni. De úgy tűnik, tévedtem.

Miután befejeztem a reggelimet, felmentem az emeletre, hogy megkeressem a táskámat. Az viszont Jungkook szobájában volt, így be kellett mennem hozzá. Bekopogtam a szobájába, és türelmesen vártam, hogy kinyissa. Fél percen belül meg is hallottam a kissé ideges lépteit.

- Mi az már megint? - kérdezte sóhajtva, mikor kinyitotta az ajtót.

- Csak a táskámat akartam elkérni - mutattam rá. Ő egy sóhaj után megfogta, és odaadta. - Köszi - mosolyogtam rá, hátha azzal javíthatok valamin. - Gondolom, nem akarsz velem együtt menni, biztos kínos lenne, ha velem együtt látnának, úgyhogy én azt hiszem, elindulok.

- Biztos nem hagysz itt semmit? - kérdezte, mielőtt még lementem volna a lépcsőn.

Megmondom őszintén, hogy nem épp erre a mondatra számítottam Jungkooktól. Örültem volna, ha azt mondja, hogy "attól még elindulhatunk együtt", vagy esetleg, hogy "nem is lenne olyan kínos". Nem ezt a kérdést akartam hallani. De végül is ez is megteszi, ha az érzéseimnek akarok eleget tenni, akkor hihetem, hogy ezzel akarta közölni, hogy velem akar jönni.

- Nem, tegnap este elraktam minden cuccomat - fordultam vissza hozzá. - Csak a plüsskacsám marad itt, de délután úgyis jövök, úgyhogy majd akkor hazaviszem.

- Rendben, akkor menj csak - mosolygott rám.

Az a mosoly... Hiába indult kicsit rosszul a reggelünk, azzal a mosollyal teljesen fel tudott engem vidítani. Szinte elolvadtam tőle, és nekem is mosolyt csalt vele az arcomra. Teljesen kizártam a külvilágot, és visszamosolyogtam Jungkookra. Megint elkezdtem reménykedni, hogy talán elérhetem a célomat - ami megjegyzem, már nem az, hogy barátok legyünk.

- Nem azt mondtad, hogy indulsz? - zökkentett ki a gondolataimból.

- Mi? - ráztam meg a fejem. - Ja, de, persze - zavartan vigyorogva megvakartam a tarkómat. - Akkor majd találkozunk. Szia.

Intettem egyet Jungkooknak, gyorsan lementem a lépcsőn, és a cipőmet meg a dzsekimet felvéve el is indultam suliba.

Tisztára fel voltam dobva. Jungkooknak olyan édes mosolya van, főleg, ha nem úgy erőlteti magára, hanem őszintén mosolyog. Látszott rajta ma reggel, hogy nincs igazán jó bőrben, de tényleg őszintén tudott mosolyogni. Úgy feldobta a napomat, hogy az sem érdekelt volna, ha az utcán véletlenül leöntik az egyenruhámat kávéval. Jungkook mosolya azt is feledtetné velem.

Minél többet gondoltam Jungkookra, annál biztosabb lettem benne, hogy én nem csak a barátja akarok lenni. Annál valami több. Én már kedvelem őt, csak el kellene érnem, hogy ő is kedveljen engem. Nehéz dolgom lesz...