Utállak vagy szeretlek?

14. fejezet

*Jimin pov.*

Meglepett, amit Jungkook mondott nekem. A szemeim nagyra nyíltak, karjaimat újra a testem mellé lógattam. Nem is tudtam, mit kellene mondanom.

- Sajnálom - ismételte meg újra, már magabiztosabban. - De tényleg, őszintén.

- Mikor azt mondtad, rohadtul utálsz, akkor is őszintén beszéltél - emlékeztem vissza.

- Azt csak úgy mondtam - megvakarta a tarkóját. - De ezt komolyan mondtam. Onnan tudni, hogy szinte sosem kérek bocsánatot senkitől sem.

- De miért kérsz bocsánatot? - kérdeztem halkan.

- Mert bunkó voltam - nézett bűnbánóan a szemembe. - Nem kellett volna ilyeneket mondanom. A nagyját nem gondoltam komolyan.

- De volt, amit igen - sóhajtottam szomorúan. - Ugyanúgy utálsz engem.

- Talán nem kedvellek, de... nem is utállak olyan nagyon - halkult el a végére, én pedig meglepetten felkaptam a fejemet.

- Tessék? - kérdeztem vissza, talán csak még halkabban.

- Nem utállak olyan nagyon, mint ahogy azt mondtam - megjelent a szája sarkában egy apró mosoly. - Igaz, még tényleg utállak, de már egyre kevésbé. Nem tudom, miért, de így van.

- Tényleg így gondolod? Vagy csak szórakozol velem? - szomorodtam el újra.

- Nem szórakozom veled, Jimin, azt hallanád - mosolygott rám. - Azt viszont meg kell hagyni, hogy tényleg idegesítesz.

- Csak szeretném, ha tanulnál, hogy átmehess, és befejezhesd az iskolát - próbáltam én is mosolyogni. - Nem az a célom, hogy idegesítselek, hidd el nekem.

- Igen, tudom - bólintott.

- Szóval... azért jöttél ki, hogy ezt elmondd? - próbáltam leplezni az érzéseimet.

- Nem, azt szeretném, ha visszajönnél - tért végre a lényegre, amitől ismételten meglepődtem. - Igazad volt, nélküled tényleg nem fogok tanulni. Nem vagyok elég okos ahhoz, hogy eljussak az érettségiig. Van elég bajom így is, ne kelljen egy újabb, kissé idegesítő osztálytársat keresnem, aki tud engem korrepetálni. Te is épp elég vagy nekem.

- Szeretnéd, ha segítenék? - foglaltam össze röviden.

- Igen - bólintott megint.

- Előtte még kérdezhetek valamit tőled? - halkultam el még jobban.

- Igen, csak... kicsit hangosabban - nevetett zavartan.

- Miért viselkedsz így velem? - kérdeztem kicsit hangosabban. - Mi rosszat tettem, ami miatt mindig ilyen bunkó vagy? Ha tényleg én voltam, akkor mondd meg, és javítok rajta.

- Ez bonyolult... - fordította el a fejét. - Nem a te hibád, de ezt ne bolygasd!

- Rendben - egyeztem bele kicsit dadogva. - De segítek neked, ha tényleg ezt akarod.

- Akkor gyere - hátat fordított nekem, és vissza is ment a házba.

Sóhajtottam egy nagyot, majd én is visszamentem. Felmentünk Jungkook szobájába, és újra nekiálltunk tanulni.

Igaz, hogy egy hatalmas veszekedéssel kerestük a napot, de a végére már egész jól ment minden. Jungkookon látszott, hogy nagyon is visszafogja magát, de így tényleg jobb volt tanulni vele, főleg, hogy most oda is figyelt arra, amit mondtam neki. A feladatokat kicsit még mindig nehezen tudta megoldani, de már kicsit mintha jobban ment volna neki. Kissé büszke is voltam rá.

Jó pár órán át tanultunk, és nagy meglepetésemre egyszer sem veszekedtünk. Volt, hogy Jungkook egy pillanatra felkapta a vizet, de egyből le is nyugodott. Sokszor el kellett ismételnem a mondandómat, de az esetek többségében ilyenkor már megértette. Hiába kezdtük úgy a tanulást, hogy elindultam haza, méghozzá sírva, mégis ez volt az egyik legjobb napunk.

- Végeztünk már? - kérdezte Jungkook kissé szenvedve. - Kezd sötétedni, és fáradt vagyok már!

- Megoldod még ezt a feladatot? - mutattam rá egyre. - Ez lesz mára az utolsó, megígérem.

- Jó, essünk túl rajta - sóhajtva magához húzta a füzetet.

Eltartott jó pár percig, amíg Jungkooknak sikerült megoldania a feladatot. De szerencsére az idő meghozta gyümölcsét, és szinte teljesen hibátlan lett a feladat. Mosolyogva és büszkén néztem Jungkookra.

- Ügyes vagy, bele fogsz jönni - meg akartam veregetni a vállát, de egyből vissza is húztam a kezemet. Láttam Jungkookon, hogy úgyis csak elhúzódna tőlem.

- Kösz a segítséget - jelent meg egy újabb apró mosoly a szája sarkában. Úgy tűnt, tényleg komolyan köszönte meg. - De most már menned kellene, nem?

- Ne utálj engem ennyire - nevetve felálltam a székről, és a vállamra vettem a táskámat.

- Ezt megbeszéltük pár órája, nem igaz? - szintén felállt, és elindult velem lefelé.

- Á, Jimin, már indulsz? - jött ki Jungkook anyja a konyhából. Kedvesen mosolyogva bólintottam egyet. - Kicsit sötét van már ahhoz, hogy egyedül sétálj haza, nem?

- Ugyan, nincs semmi baj, sűrűn járok haza sötétben - legyintettem kicsit.

- Ne vigyünk haza esetleg? Vagy Jungkook elkísérhetne. Vagy akár itt is aludhatnál - sorolta a lehetőségeket. A szemem sarkából láttam, hogy Jungkooknak egyik ötlet sem tetszik igazán.

- Egyikre sincs semmi szükség - tiltakoztam kedvesen. - Nem lesz bajom, nem lakom olyan messzire.

- Nem hagyhatom, hogy egyedül menj haza a sötétben - látszott, hogy nem lehet eltántorítani az ötletétől. - Jungkook, kísérd el őt!

- Anya! Mondta, hogy haza tud menni egyedül. Akkor minek menjek vele? - próbálta Jungkook is lebeszélni az anyját, csak sokkal bunkóbb stílusban.

- Fiam, ne beszélj így anyukáddal - szólalt meg Jungkook apja is. - Igaza van, menj Jiminnel!

- Befejeznéd végre, hogy így hívsz engem? - emelte fel hirtelen a hangját, amitől kicsit megijedtem. - Nem vagyok a fiad, hagyd abba! Világos?

Válasz nélkül kilökött engem a bejárati ajtón, és azt becsapta maga után. Csendben sétáltam mellette, meg sem mertem szólalni. Őszintén megijedtem attól, ahogy Jungkook az apjával viselkedett. Párszor felpillantottam rá, de egyből el is kaptam a tekintetem. Jungkooknak nagyon vészjósló volt az arckifejezése. Még motyogott is mellé magának.

- Nem hiszem el, hogy nem bírja felfogni, amit mondok neki - halkan beszélt, de épp nem volt az utcán senki és semmi, így hallottam. - Hányszor kell még elmondani neki? És persze az nem probléma, hogy én egyedül jövök haza, amikor még sötétebb lesz. Nem, az nem baj. De persze el kell kísérnem ezt az okostojást. Én nem számítok egyedül ebben a családban.

- Jungkook - szólaltam meg nagyon halkan, dadogva.

- Mit akarsz? - förmedt rám, de ahogy meglátta az ijedt tekintetemet, visszavett. - Bocs, most nincs jó hangulatom.

- Ne haragudj, csak... - gondolkodtam, mit kellene mondanom. - Kérdezhetek tőled valamit?

- Kérdezz, amit akarsz - vetette oda félvállról.

- Miért mondtad azt apádnak, hogy nem vagy a fia? - kérdeztem meg félve, közben arra gondolva, hogy nagy eséllyel nem kapok semmilyen választ.