Utállak vagy szeretlek?

9. fejezet

*Jungkook pov.*

Ezen a reggelen is úgy ébredtem, mint minden másikon. Elgémberedett tagokkal, cigiszagúan, ziláltan, rémülten, fáradtan. Nálam ez megszokott, így nem igazán lep meg, ha így ébredek. Másokat viszont eléggé meglepné, ha más emberrel történne ez, párakból talán még aggódást is kiváltana. Éppen ezért hamar össze kellett szednem magam, hogy anyának - vagy éppen Yo-hannak - még véletlenül se tűnjön fel, hogy baj van.

Ásítozva átmentem a fürdőbe, lemosni magamról az éjszakát. A cigiszagot még sikerült, viszont a ziláltságot, a rémületet, a fáradságot nem igazán tudtam. Amíg a nyakkendőmet próbáltam megkötni, párszor magamra erőltettem egy mosolyt, a végére már úgy tűnt, tényleg minden rendben van.

Még gyorsan beállítottam a hajamat, majd egy mély levegő után lementem a konyhába. Mint mindig, most is megpróbáltam észrevétlen lenni. Ez persze képtelenség, mert amint beteszem a lábam a helyiségbe, Yo-han azonnal észrevesz. Mintha mindenhol lenne szeme.

- Szia, fiam - köszönt vidáman, de nekem egyből felment az agyvizem.

- Nem vagyok a fiad! - emeltem fel a hangom. - Hányszor kell még elmondanom? Nem érdekel, hogy mióta jártok anyával, az sem, ha összeházasodtok, mert én sosem leszek a fiad. Úgyhogy szokj le erről a megnevezésről!

Kivettem egy banános tejet a hűtőből, becsaptam annak az ajtaját, és útközben anyámat enyhén félrelökve felmentem a szobámba.

Megint ideges voltam. Yo-hannál jobban senki nem tud feldühíteni - legfeljebb Jimin, de ő ritkábban. Itt van már kicsivel több mint egy éve, és azt hiszi, ez feljogosítja őt arra, hogy az apám legyen. Szinte minden nap elmondom neki, hogy ne hívjon így. Az elején még kedvesen kezdtem, de az idők során kezdett vele egyre jobban felidegesíteni, így már nem tudtam visszafogni a hangomat.

Sóhajtva leültem az ágyamra. Valójában sosem akarok kiabálni, de nem akarok új apukát. Anya viszont sosem kérdezett meg róla. Bele sem gondolt, hogy nekem hogyan eshet az, hogy a vér szerinti apám eltűnt, ő pedig egy héttel később hazaállít valakivel. Nem érdekelte, hogy elfogadom-e azt a valakit. Mintha simán kötelességem lenne megtenni. Igaz, sosem mondtam neki, hogy ez valójában zavar engem.

Hirtelen megráztam a fejem. Vettem pár mélyebb levegőt, majd el is kezdtem bepakolni a táskámba. Nem sok kedvem volt iskolába menni, főleg, hogy Jiminnek megint át kell jönnie délután, de inkább elmegyek suliba, minthogy itthon legyek. Egyik hely sem a legjobb, de valamiért inkább az iskolát választom.

A táskámmal a hátamon lebattyogtam a földszintre, elraktam a konyhában az uzsonnámat, és egy árva szó nélkül el is indultam.

Odakint még enyhén hűvös volt a levegő, így az kellemesen lehűtött és megnyugtatott. Mélyen beszívtam az újonnan kinyílt virágok illatát, és mintha mosoly kúszott volna az arcomra. Ritka, mikor a cigin kívül odafigyelek más illatokra és szagokra, de ha megtörténik, akkor szinte mindig jó érzéssel tölt el.

Lassan sétálgattam az iskola felé. Ki akartam élvezni a friss levegőt, ami most nagyon enyhe mértékben meg tud engem nyugtatni, mert a sulinál ezt már nem érezni, és a nyugtalanság legyőzése érdekében megint rá kell gyújtanom egy cigire. Szerencsére már nincs, csak pár szem a dobozban, ez pedig csak erősített abban, hogy nem akarok egyetlenegyet sem elszívni.

Ahogy beléptem az iskola kapuján, már el is szállt az a kevés nyugodtságom. A haverjaim ott álltak a bejárat mellett, de úgy éreztem, ma nem akarok találkozni velük, hanem inkább bemennék a terembe, és aludnék. De aztán mégis vettem egy mély levegőt, és odasétáltam hozzájuk.

- Jungkook, hol voltál már megint ilyen sokáig? - vont kérdőre Myeong-woo szinte azonnal.

- Miért nem mindegy az neked? - vetettem oda neki félvállról, amitől el is hallgatott. Nem volt kedvem leszidni őt, így csak megforgattam a szemeimet, és rágyújtottam egy cigire.

- Haver, minden oké? - kérdezett rá Yeong-bin is. - Furcsa vagy.

- Mindig furcsa vagyok - próbáltam lerázni.

- Igen, de nem ennyire - jegyezte meg, mire a többiek csendben bólogattak. - Jól vagy?

- Miért érdekel ennyire? - csattantam fel. - Ha lenne bármi bajom, mert hogy nincs, akkor sem mondanám el, mert nem vagyunk olyan közeli barátságban. Nem kell megosztanom veletek az egész életemet, úgyhogy ne tettesd ezt az izgatottságot, és hagyjatok békén!

Elnyomtam a cigimet, majd bementem az épületbe. A teremben egyből beraktam a fülembe a fülhallgatómat, és lefeküdtem a padra aludni. Fáradt voltam, és annyira nem volt kedvem semmihez, hogy még délután is oda tudnék figyelni arra, hogy Jimin mit magyaráz. Nem volt hozzá túl sok kedvem, de kivételesen képes lettem volna rá, hogy odafigyeljek valamire pár órán keresztül.

***

Egész nap a padon fekve próbáltam aludni, de szinte egyáltalán nem ment, mert majdnem folyamatosan éreztem magamon egy tekintetet, ami természetesen Jiminhez tartozott. Megint nem értettem, hogy miért néz felém ennyit, talán magában szidott engem, de most valahogy nem zavart annyira, mint máskor. Valahogy ki tudtam őt zárni, de mégis folyton arra koncentráltam, hogy engem bámul. Mintha bűntudatot akarna kelteni bennem, amitől nem tudtam aludni.

Órák után a kapu előtt vártam a folyton bámulóra. Amint kilépett az iskolából, csak még jobban elment a kedvem a tanulástól, de csak a szokásosat mutattam, miszerint egyszerűen csak utálok tanulni. Nem kell, hogy Jimin is kérdezgetni kezdjen.

- Na, mehetünk? - lépett oda hozzám, miután elköszönt a barátaitól. Mintha láttam volna egy apró mosolyt is a szája sarkában, amit hirtelen nem tudtam hova tenni. De az egyből el is tűnt, miután ráfújtam egy adag cigifüstöt. - Ezt nem mellőzhetnénk?

- Tudod, mi a válaszom - vontam meg a vállam. Szó nélkül hátat fordítottam neki, és el is indultam.

Csendben sétáltunk egymás mellett. Nekem néha le kellett lassítanom, mert Jimin nem tudott olyan gyorsan sétálni, mint én - pedig megesküdnék, hogy hosszabb lábai vannak, mint nekem -, és többször meg is állt legyezgetni a kezével az arca előtt, mert én akarva-akaratlanul mindig ráfújtam a cigifüstöt. Viszont mikor átmentem az út túloldalára, akkor már tényleg nagyon mögöttem sétált, mert nem értette, mit csinálok.

- Jungkook, most meg hova mész? - szólt utánam. - Nem hozzátok megyünk tanulni?

- Majd az is lesz, nyugodj már le egy kicsit - fordultam hátra egy pillanatra, majd egy kicsit lelassítottam, hogy utol tudjon érni. - Csak előtte még beugrunk ide - álltam meg egy dohánybolt előtt.