Utállak vagy szeretlek?

16. fejezet

*Jungkook pov.*

Miután Jimin becsukta az ajtót, még álltam ott pár percig. Furcsán félrevert a szívem, és le kellett nyugodnom, mielőtt még elindulnék haza. Elővettem a zsebemből egy cigarettásdobozt, és rágyújtottam egy szálra.

A hazafele úton elszívtam még pár szál cigit, de valahogy nem tudott annyira megnyugtatni, mint Jimin ölelése. Ez újra megijesztett, így megint meg kellett állnom. Nem értettem, mi van velem. Furcsa érzések árasztottak el, és nagyon is megrémültem tőlük. Az az ölelés olyan jólesett, mint még soha semmi. Jiminnek pedig valami elképesztő illata volt, még mindig éreztem, mikor mélyebben beszívtam a levegőt. Mintha még mindig ott állt volna a közvetlen közelemben.

- Mi a fene van velem? - fogtam a mellkasomra. 

Megint hevesen vert a szívem, mint mikor éjjelente felriadok, de ez most más félelem volt. Nem egy álomtól ijedtem meg, hanem valami mástól.

Hirtelen megráztam a fejem, és gyorsan hazasiettem. Mikor beléptem a házba, anya utánam szólt, de meg se hallottam. Felrohantam a szobámba, és magamra zártam az ajtót. Hátra hajtottam a fejemet, és az ajtó mentén lassan lecsúsztam a padlóra. Felhúztam a térdeimet, és szorosan átöleltem azokat. Úgy éreztem, mintha sírnék, de egy árva könnycsepp sem folyt le az arcomon. A szívem viszont még mindig olyan gyorsan kalapált.

- Hagyd már abba! - suttogtam magam elé, mintha a szívemnek beszélnék.

Nem értettem, miért ver ilyen hevesen a szívem. Igaz, futottam egy kicsit hazafelé, de nem annyit, hogy elfáradjak tőle, úgyhogy már rég meg kellett volna nyugodnom. De folyamatosan csak Jimin mosolygós arcát láttam magam előtt, így képtelen voltam akár csak nyugodtan is lélegezni. Tisztára olyan volt, mintha rémálmom lenne.

De nem nagyon tudtam a nyugodtságommal foglalkozni, mert halkan kopogtak az ajtómon - ami lehet, csak szerintem volt halk. Felkaptam a fejemet, de hirtelen nem tudtam, mit csináljak. Megint kopogtak, így gyorsan felálltam a földről, és kinyitottam az ajtót.

- Szia, kicsim - mosolygott rám anya. - Úgy hazarohantál, hogy nem is hallottad meg, hogy utánad szóltam. Kérsz vacsorát?

- Nem, most nem vagyok éhes - ráztam meg a fejem.

- Biztos vagy benne? Van egy csomó minden - mutatott a konyha felé. - Ha szeretnéd, hozok be neked.

- Nem kérek, anya, nem vagyok éhes - tiltakoztam megint. - Majd eszek valamit holnap.

- Jól érzed magad? Kicsit sápadt vagy - nézegette az arcomat.

- Jól vagyok, csak elfáradtam - sóhajtottam egyet.

- Akkor feküdj csak le, nem zavarlak - rám mosolygott, majd le is ment a konyhába.

Egy újabb sóhaj mellett becsuktam az ajtómat, és bezártam, hogy ne jöjjön be senki. Gyorsan átöltöztem, majd befeküdtem az ágyamba. Tényleg nagyon lefárasztott a tanulás Jiminnel, és még őt magát is ki kell vernem a fejemből. Furcsa volt az a negyedóra, amíg hazakísértem, de talán csak annyi kell, hogy egy jó alvással kiheverjem a sok új és ijesztő érzést.

A fejemre húztam a takarót, hogy semmire se kelljen gondolnom. Így is nehezen alszok, nem lenne jó, ha még a fejem is tele lenne mindenféle gondolatokkal. Inkább csak összeszorítottam a szemeimet, és rákényszerítettem magam az alvásra.

***

Reggel fáradtan nyitottam ki a szemeimet. Egész éjjel ébren voltam, és csak Jiminen járt az eszem. Úgy éreztem, túl közel engedtem őt magamhoz, és ebből hatalmas bajom lesz még később. Nem tudtam távolságot tartani, és elárultam neki egy titkomat, amit megfogadtam, hogy nem mondok el senkinek. Most viszont már nem lökhetem el magamtól, mert az túl furcsa lesz, és gyanakodni fog. Féltem, hogy majd ő is bántani fog engem, attól viszont még jobban, hogy az én sebeim miatt ő is sérülni fog.

Feküdtem még egy jó pár percig, majd átmentem a fürdőbe. Nagyon össze kellett szednem magam, mert ha csak egy apró jelét is meglátják rajtam annak, hogy bizonytalan és szomorú vagyok, akkor abból nagy bajom lehet.

A reggeli rutinom után vettem pár mély levegőt, majd lementem a konyhába. Kivételesen nem volt ott senki, így gyorsan kivettem a hűtőből egy banános tejet, magamhoz vettem az uzsonnámat, és visszasiettem a szobámba. Egy kicsit feldobott, hogy nem kellett beszélnem senkivel se. Igaz, nem értettem, miért, mert Yo-han mindig ott van a konyhában, de nem foglalkoztam ezzel a kérdéssel, így is túl sokkal kell.

Bepakoltam a táskámba, aztán halkan lementem a lépcsőn. Továbbra sem láttam senkit, még csak apró neszeket sem hallottam a saját szívverésemen kívül. Bementem a konyhába, és most észre is vettem egy cetlit az asztalon. Inkább el sem olvastam, csak kidobtam a kukába, és sóhajtva kimentem az előszobába.

Felvettem magamra a cipőmet meg a dzsekimet, és már el is indultam. Fáradt voltam, és úgy éreztem, hogy akár még egy padra is le tudnék feküdni aludni. De mégis elbandukoltam a suliig, ám odaérve a kapun már nem akartam bemenni. A haverjaim ott cigiztek a bejárat mellett, és már messziről felém integettek. Az én szemem viszont hirtelen megtelt könnyekkel, és meg sem tudtam moccanni. Nem éreztem túl jól magam ahhoz, hogy találkozzak velük. A cigi viszont meg tudna nyugtatni annyira, hogy elfelejtsem Jimint egészen addig, amíg nem találkozunk.

Vettem pár mély levegőt, kitöröltem a könnyeket a szememből, majd lassan odasétáltam a többiekhez. Nem terveztem beszélgetni, ők úgyis megint veszekedtek valamin. Arrébb mentem pár lépést, és rágyújtottam egy cigire. Pár slukk után szerencsére meg tudtam nyugodni egy kicsit, így Jimint már el is felejtettem.

Egészen addig nem is gondoltam rá, amíg be nem jött a kapun. Ahogy sétált befelé, egy pillanatra rám mosolygott. Egyből elfordítottam a fejemet, és úgy tettem, mintha nem is láttam volna, hogy bejött a kapun. A szemem sarkából láttam, hogy elszomorodott, talán kicsit meg is sértettem a viselkedésemmel. De nem tudtam vele foglalkozni. Lehet, hogy önzőnek tűnhetek, de a saját problémáimmal kellett foglalkoznom, nem Jiminével. Bocsánatot kérni pedig sosem késő, és valahol azt is el kell kezdenem.

Becsengőkor besétáltam a terembe, és továbbra is mit sem törődve Jimin tekintetével lefeküdtem a padra pihenni. Több órán át fogok majd tanulni Jiminnel, muszáj, hogy kipihenjem magam. Nem érdekelt, ha megint kapok majd valami büntetést a tanártól. Délután úgyis bepótolom a tanulást, az is bőven elég lesz nekem. Addig pedig legalább alhatok egy kicsit. Már ha sikerül...