Utállak vagy szeretlek?

2. fejezet

*Jimin pov.*

Mint minden reggelem, ez is nagyon boldogan indult. Az ébresztőmnek egy olyan zenét állítottam be, ami minden reggel feldob, és ezt tette a mai napon is. A fürdőben megint különösen szépnek és helyesnek találtam magam - bár ez egoistának hangozhat. Alig értem le a földszintre, de máris megcsapta az orromat a frissen elkészített palacsinta illata. Mosolyogva mentem be a konyhába, és egyből magamhoz öleltem a szüleimet. Az asztalhoz viszont nem is volt esélyem leülni, hogy megreggelizzek, mert húgom, Ji-yeon nevetve a hátamra ugrott.

- Oppa! - kiáltotta mosolyogva a fülembe. Minden reggel pontosan ezt csinálta, sőt, talán egyre hangosabban kiabált. Mégis mindig elmosolyodtam, mert sosem tudtam haragudni rá, annyira szerettem őt.

- Szia, hugi - adtam egy cuppanós puszit az arcára. Nagy nehezen leszedtem a hátamról, és az ölembe véve leültem az asztalhoz.

Ji-yeon kicsivel több, mint tíz évvel fiatalabb nálam. Én végzős vagyok a gimnáziumban, míg ő még óvodába jár. De hiába van köztünk ekkora korkülönbség, rengeteg a közös vonásunk van, és nem csak kinézetre. Sokat vagyunk együtt, mások szerint talán már túl sokat. Általános iskolában én eléggé elszoktam a gyerekkori játékoktól, de miután a húgom elkezdett felnőni, visszaszoktam, mert folyton velem akart játszani. Régen mindig úgy tartottam, hogy túl idős leszek egy kis testvérhez, de amint az a bizonyos kis testvér megfogta az ujjamat, tudtam, hogy mi nem csak testvérek, hanem barátok, sőt, lelki társak leszünk. Így is lett.

Onnantól kezdve, hogy a most az ölemben ülő rosszcsont megtanult járni, mindenhova jött utánam, én pedig nevetve rohantam előle. Mindenféle játékot kipróbáltam vele, megtettem neki, amit csak kért. De nem kényszerből, hanem testvériségből. Mert az elején hiába nem örültem neki, hogy elveszik tőlem a családtól kapott figyelmet, nagyon hamar megkedveltem őt. És nem csak ő tőlem, de én sem tudtam elszakadni tőle.

- Oppa, nem maradsz itthon velem? - suttogta a fülembe, hogy anyáék ne hallják. - Játszhatnánk együtt valamit.

- Nagyon jól hangzik, Ji-yeon, de te is tudod, hogy nem maradhatunk - mondtam rendes hangerővel, hogy anyáék hallják is. - Nekem tanulnom kell, téged pedig várnak a barátaid.

- Pontosan, kislányom - szólt bele apa a csevegésbe. - El kell menned óvodába, és slussz-passz.

- Apa, ilyen szavakat senki nem használ - oltotta le húgom apát. - De kérlek-kérlek, hadd maradjak itthon bátyóval! - akkorára meresztette a szemeit, hogy majdnem kiestek a helyéről. Igazi hipnotizáló szemei voltak, apát is és engem is rá tudott venni velük mindenre. Egyedül anyára nem hatott, mikor így nézett, bár nagy ritkán még őt is meg tudta győzni.

- Ne hagyd magad! - szólalt meg anya, mikor úgy tűnt, apára hatnak Ji-yeon óriási szemei. - Ji-yeon, el kell menned óvodába, csak akkor maradhatsz itthon, ha beteg vagy.

- Beteg is vagyok! - kiáltotta, és a látszat kedvéért köhögött egy kicsit.

- Nem veszem be - anya lerakta a palacsintával teli tányérokat az asztalra. - Reggelizzetek meg, aztán induljatok.

- Igenis - válaszoltuk kórusban, és azonnal el is kezdtünk enni.

Gyorsan kellett ennünk a palacsintát, mert anya nagyon sürgetett minket, aminek igazából semmi értelme, mert mindketten bőven időben érünk a helyünkre. Ji-yeon túl korán ér az oviba, mert sosincs ott senki, én pedig még épp a korai tömeggel egyszerre érkezem meg. De anya nem hagyja, hogy egy perccel is később induljunk el otthonról. Más dolgokkal ellentétben ebben nagyon is szigorú volt.

Pár percnyi gyors evés után felkaptunk magunkra egy-egy dzsekit, és el is indultunk. Ji-yeonnal kézenfogva kellett sétálnunk, mert ő minduntalan el akart rohanni valamerre. De hamar elértük az ovit, ahol beadtam a húgomat az óvónőknek, és mentem is tovább, mielőtt még a hatalmas szemeivel ott marasztalna.

Miközben az iskola felé sétáltam, átismételtem az agyamban a tegnap tanult anyagokat. Aznap dolgozatot írtunk, és mint minden más esetben, most is ötöst akartam szerezni. Az egész osztály szerint én vagyok a legokosabb - és ezt nem is vitattam soha -, nem tehetem meg, hogy enyhén egoista módomra csalódást okozzak nekik. Az ilyen gondolatok közben mindig nevetek magamon, amiért ennyire ironikusan szerény vagyok. Persze ilyenkor mindenki hülyének néz engem, de nem foglalkozom vele. Gondoljanak, amit csak akarnak, a lényeg az, hogy én mit gondolok saját magamról. Legalábbis anya mindig ezt mondja...

A suli kapuján belépve, az első, ami megcsapott engem, az a cigaretta bűze. A hülyegyerekek mindig a suli falánál cigiznek, és előszeretettel fújják mások arcába a füstöt. Köztük van az osztálytársam is, Jungkook, aki valamiért minden egyes reggel megvetően rám néz, hogy szarul érezzem magam. Sosem sikerül a terve, mindig ugyanolyan boldog maradok. Egészen addig, amíg a cigibűzös ruhájával egybekötve nem fújja rám a füstöt. Ki nem állhatom a cigit. Amint gyerekként össze tudtam szedni egy mondatot, megmondtam apámnak is, hogy szokjon le, mert nem bírom a szagát. Szerencsém volt - vagy inkább neki volt -, hogy megtette.

Ahogy sétáltam befelé, egyetlen pillanatra a tőlem telhető legrosszallóbban rájuk néztem. Jungkook vette észre egyedül, de megtisztelt egy hangos nevetéssel. Csak megforgattam a szemeimet, és mentem tovább a bejárat felé. Semmi értelme nincs éppen rájuk pazarolni az időt, főleg, hogy sosem fogok hatni rájuk, bármit is mondok nekik. De azt azért remélem, hogy tudják, a cigizés mennyire rossz szokás. És ha Jungkook tovább akarja folytatni a sportolást, akkor tényleg nagyon ajánlom neki, hogy szokjon le.

A terembe beérve azonnal elfelejtettem az odakint cigiző barmokat, hisz ott voltak nekem a barátaim is, akikre több időt akartam szánni. Ők a fontosabbak.

- Jimin, ugye tanultál a dolgozatra? Kérlek, mondd, hogy tanultál - köszöntött Yong-bok, mikor leültem mellé.

- Neked is szia - mosolyogtam rá kicsit gúnyosan. - Igen, tanultam, ne aggódj. Lesz kiről lelesned a válaszokat.

- Köszönöm, Istenem - tette össze maga előtt a kezeit, mintha imádkozna.

- Nekem köszönd, ne Istennek - vertem vállba, de persze nem erősen, mert nem volt elég erő a karomban ahhoz, hogy fájdalmat okozzak bárkinek.

- Köszönöm, Jimin - gúnyolt ki, mire csak megforgattam a szemeimet.

Én igazából nem csak az osztály okoskája, hanem a barátaim személyi kisokosa is voltam. Mindig engem kérdezgettek. Yong-bok minden dolgozatnál leleste rólam a válaszokat, a többiek pedig cetliket dobáltak az asztalomra, mikor nem figyelt a tanár, és minden egyes cetlin egy dolgozatkérdés volt. Kicsit sem mennek az agyamra... De az ember a barátaiért megtesz akármit. Nem?