Utállak vagy szeretlek?

34. fejezet

*Jungkook pov.*

Jiminnel beszélgettünk még úgy egy órán át, de mindketten nagyon hamar elaludtunk. Lefárasztott minket a tanulás. És nem mellesleg engem úgy elbódított az illata, hogy egyenesen egy másik világba, sőt egy másik univerzumba repültem. Nagyon könnyen elaludtam, ami meg is lepett.

Viszont ennek meg is lett a következménye.

Hajnali fél három körül felkiáltva nyitottam ki a szemeimet. Jimin már nem rajtam feküdt, így nyugodtan felülhettem volna az ijedtségtől, de olyan érzés kerített hatalmába, mintha minden egyes izmom megbénult volna, emiatt pedig nem tudtam felülni. Csak hangosan kapkodtam a levegőt, hallgattam a heves szívverésemet, és vártam, hogy kitisztuljon az agyam és a látásom.

Úgy egy percen belül nagyon halk motoszkálást hallottam magam mellől. Ez csak jobban megijesztett, azt gondoltam, a képzeletem egyik szüleménye megelevenedett, és most támadásra készül. Meg is éreztem egy apró kezet a vállamon. Hangokat is hallottam, mintha beszélne hozzám. Az agyam már kitisztult annyira, hogy rájöjjek, ez Jimin, de a szívdobogásomtól továbbra sem hallottam semmit.

Meredten bámultam a plafont, próbáltam rávenni az egyik karomat vagy lábamat a mozgásra, de ez szinte lehetetlennek bizonyult. Úgy éreztem, az idő lassú múlásával nem megnyugszom, csak idegesebb leszek.

Sejtettem lefekvés előtt, hogy most sem alhatok rémálom nélkül, de arra számítottam, hogy Jimin jelenléte enyhíteni fogja, nem pedig erősíteni.

- Jungkook, mi baj van? - hallottam meg végre nagyon tompán a hangját, amiből levontam, hogy szép lassan talán megnyugszom.

Válaszolni viszont képtelen voltam. Ki tudtam nyitni a számat, de csak levegő áramlott belőle ki-be hipersebességgel. Nem tudtam megszólalni, mintha szó szerint gombóc lett volna a torkomban.

Éreztem magamon Jimin apró érintéseit, ahogy próbálta magára vonni a figyelmemet. Folyamatosan beszélt hozzám, kérdezgetett, de én semmire sem tudtam reagálni. 

Úgy éreztem, egyre csak fogy a levegő a szobámban. Az ablakomat becsuktam lefekvés előtt, mert hideg volt, és nem gondoltam arra, hogy ennyire szükségem lesz majd a levegőre. Örültem volna, ha Jimin kinyitja azt az ablakot, de nem hibáztathattam, amiért nem találta ki a gondolataimat.

Egy-két perc elteltével még mindig zihálva, bénultan bámultam a plafont. Éreztem magamon Jimin aggódó tekintetét, és meg akartam nyugtatni, hogy még pár perc és jobban leszek, de nem tudtam beszélni. Az aggódása viszont átragadt rám, és csak jobban meg voltam rémülve.

Hirtelen viszont újra megéreztem magamon Jimin apró kezét. Ő maga felé fordított, és szorosan magához ölelt. Halkan elkezdett hozzám beszélni, így nem igazán értettem, mit mond, de tudtam, hogy nyugtatni próbál engem. Az ő szívverését valahogy jobban hallottam, mint a sajátomat, így annak a ritmusára próbáltam rendezni a légzésemet. Lassan talán sikerült, úgy éreztem, már nem lihegek annyira, és még talán a szívdobogásom is lelassult.

Hamarosan tényleg megnyugodtam. Már normális tempóban vettem a levegőt, a szívem nem akart már kiugrani a mellkasomból. Jimin ölelése és illata képes volt annyira megnyugtatni, mintha elszívtam volna egy szál cigarettát, vagy mintha nem is lett volna rémálmom. Ez azt hiszem Jiminnek is feltűnt, mert úgy éreztem, hogy el akar tolni magától. Én viszont elkaptam a rajta lévő pulcsit, és picit megszorítottam, hogy a tudtára adjam, mennyire nem örülök az ötletének.

- Jobban vagy már? - kérdezte halkan. Egy nagyon aprót bólintottam, hogy kevésbé aggódjon. - Oké, akkor én is megnyugodtam. Rendesen megijesztettél.

- Ne haragudj - sóhajtottam.

- Megkérdezhetem - tolt el magától lassan -, hogy mi volt ez? Nem kell beszélned róla, ha nem akarsz. Úgy tűnt, nagyon bepánikoltál, szóval nem erőltetem, hogy elmondd.

Csak sóhajtva a hátamra fordultam. Jimin eltalálta, nem akartam beszélni erről, nem akartam ezzel is terhelni őt, és meg kell hagyni, olyan sejtésem volt, hogy ezzel magamat is terhelném - bár még sosem beszéltem erről senkinek, így nem tudhatom, mi fog kisülni belőle.

- Tudod, milyen az - kezdtem bele nagyon lassan -, mikor szinte minden éjjel felriadsz egy hülye rémálomra, és utána több percen keresztül küzdesz azzal, hogy megnyugodj?

- Rémálmaid vannak? - szűrte le gyorsan a lényeget.

- Igen, régóta - bólintottam. - Kicsivel azelőtt kezdődött, hogy apa elment. Akkor még nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. De azóta sem akarnak elmúlni, úgyhogy sejtem, hogy valami ezen a téren sem oké velem - nevettem kicsit, hogy oldjam a feszültséget, de ettől görcsbe rándult a gyomrom.

- De akkor, miért nem szóltál még senkinek? - kezdett máris aggodalmaskodni. - Mondjuk anyukádnak. Biztosan keresett volna valami megoldást, hisz te vagy az egyetlen fia. Biztos érdekelné, ha valami baj van.

- Sosem érdekelte - ráztam meg a fejem. - Sokszor próbáltam szólni neki más dolgokról, de nem foglalkozott vele.

- De ez meg, hogy lehet? - tette fel kicsit idegesebben a kérdést. Viszont, mikor belenézett a szemembe, vett egy mély levegőt. - Nem fontos. Szóval ő erről a rémálom dologról sem tud?

- Nem, pedig elég sokszor szoktam éjjel kiabálni - nevettem zavaromban, de megint csak görcsölni kezdtem tőle. - Gondolom, te is arra keltél fel - jegyeztem meg, Jimin pedig csendben bólintott. - Na, ő még sosem kelt fel rá. Vagyis még sosem kopogott be hozzám, és reggelenként sosem jegyezte meg, így nagy eséllyel nem hallott semmit.

- Hogyan? Elég hangos vagy, mikor először itt aludtam, két szobával arrébb is hallottam - mutatott nevetve az ajtó felé.

- Mégsem hallottak semmit - sóhajtottam. - Nem lenne értelme szólnom. Nem figyelnének, és nem is tudnának nekem segíteni. Ezen nem igazán lehet.

- Én sem tudok segíteni? - görbítette le a szája szélét, ami miatt azonnal megbántam, hogy ezt kimondtam.

- Nem tudom, Jimin - ráztam meg a fejem. - Meg tudtál nyugtatni, amiért nagyon hálás vagyok. De nem tudom, mi mást tehetnél még. Így is eléggé rossz érzés nekem, hogy minden problémám a te nyakadba szállt.

- Ne legyen neked rossz érzés, látszik, hogy egyedül nem tudsz ennyi mindent megoldani - mosolygott rám, de én nem lettem jobban tőle. - Én sem tudom, mit tudnék tenni, hogy jobban legyél, de megígérem, megteszem, amit tudok.

Erre már nem akartam, vagy inkább nem tudtam válaszolni. A szemeim hirtelen megteltek könnyekkel, és nem tudtam kinyögni még annyit se, hogy "köszönöm". Jimin viszont nem cikizett emiatt, mint régen mindenki más. Inkább csak újra magához szorított.

Egy nagyon apró pillanatra úgy éreztem, hogy dacolni akarok az ölelés ellen, de amint megéreztem Jimin illatát és meghallottam a szívverését, megnyugodtam. Jobban hozzábújtam, becsuktam a szemeimet, és Jimin szuszogó lélegzetének ritmusára megpróbáltam újra elaludni.